Bevezetés

Az Igazság lábainál megtalálhatjuk,
amikor már minden más kudarcot vallott,
Magunkba rejtve
a tökéletes változás kulcsát ¹

A TITKOK egyszerűek.

Mert az Igazság egyszerű. A legegyszerűbb dolog a világon – ezért nem látjuk. Csak egy Dolog van a világon, nem kettő, mint ahogy ezt a modern fizikusok és matematikusok elkezdték már felismerni, s mint ahogy ezt jól tudja a hullámokra mosolyogó gyermek a napsöpörte tengerparton, ahol úgy tűnik, ugyanaz a hab görög a homokos parton az idők kezdete óta, megidézve a napokat és kínokat egyetlen történetté szövő ősi emlékezetből előbuggyanó nagy ritmust, ami oly öreg, hogy egy változatlan jelenlétnek érződik, és kiterjedtségében oly mindent felölelő, hogy még egy sirály siklását is magában foglalja. És egyetlen másodperc tartalmaz mindent, az összes korok és lelkek összegét, mindent egyetlen, a vad habon egy pillanatra felcsillanó egyszerű kis pontban. De elvesztettük azt a pontot, azt a mosolyt, és az éneklő másodpercet. Így összeadással próbáltuk meg helyreállítani azt az Egységet: 1+1+1… mint a számítógépeink, mintha az összes lehetséges tudás összeadása minden elképzelhető irányból kiadná a helyes zenei hangot, az egyetlen hangot, ami megszüli (kiváltja, világra hozza) a dalt (éneket), mozgatja a világokat és egy elfeledett gyermek szívét. Megpróbáltuk előállítani azt az Egyszerűséget minden zsebszámítógépünk számára, de minél inkább megsokszoroztuk okos nyomógombjainkat, hogy egyszerűsítsük az életet, annál messzebb repült a madár, és a mosoly – még a csillámló habot is beszennyezték egyenleteink. Már abban sem vagyunk teljesen biztosak, hogy a testünk még mindig a miénk-e – a gyönyörűséges Gép felfalt mindent.

Mégis az az egyetlen Dolog az egyetlen Hatalom, mert ami egy pontban ragyog, az ragyog az összes többi pontban is. Ha egyszer ezt megértettük, akkor minden mást megértettünk; csak egyetlen Hatalom létezik a világban, nem kettő. Még egy gyermek is tudja ezt: ő király, ő sebezhetetlen. De a gyermek felnő; elfelejti. Az ember felnőtt, és a nemzetek és civilizációk mindegyike a maga módján keresi a Nagy Titkot, az egyszerű titkot – háború és leigázás, meditáció és varázslat, szépség, vallás és tudomány révén. Ámbár igazából nem tudjuk ki a legfejlettebb: az Akropolisz építő, a tébai varázsló, a Cape Kennedy asztronauta vagy a cisztercita szerzetes, mert az egyik visszautasította az életet, hogy megértse, a másik átölelte anélkül, hogy értené, a harmadik hagyott egy szépségnyomot, és megint másik egy fehér csíkot a változatlan égen – mi csupán az utolsók vagyunk a listán, ez minden. És még mindig nem találtuk meg varázslatunkat. A pont, döntő erejű kis pontocska még mindig ott van a világ nyílt tengerpartján; ragyog akárkinek, aki felfogja, pontosan úgy, ahogy már akkor ragyogott, mielőtt mi emberek feltűntünk volna a csillagok alatt.

Mások azonban megérintették a Titkot. Talán a görögök ismerték, és az Egyiptomiak, és bizonyosan a védikus idők indiai rishi-i. De a titkoknak, mint a virágoknak egy gyönyörű fán; megvan az idejük, láthatatlan növekedésük, és hirtelen virágba borulásuk. „Ideje” van mindennek, a csillagok együttállásának fejünk fölött, és a kormorán átkelésének a habok nyaldosta sziklán, és talán még magának a habnak is, amit feldob egy pillanatra a hullám hömpölygése; minden egyetlen szertartásnak megfelelően mozog. S az ember is. Egy titoknak, azaz egy tudásnak és egy hatalomnak megvan a maga organikus ideje; egy a többieknél fejlettebb kis sejt nem tudja megtestesíteni tudásának hatalmát, azaz megváltoztatni a világot, meggyorsítani a nagy fa kivirágzását, hacsak az evolúciós talaj többi része nem áll készen.

De az idő elérkezett.

Elérkezett, előtör mindenütt a Földön, még akkor is, ha a láthatatlan virág még mindig gennyedő kelésnek tűnik: a diákok lefejezik Gandhi szobrát Kalkuttában, a régi istenek szétmállanak, az értelemmel és filozófiával etetett elmék rombolásért kiáltanak, és behívják a külföldi barbárokat, hogy segítsenek nekik széttörni saját börtönüket, mint ahogy az ókori rómaiak tették; mások vegyi mennyországokért sikoltanak – minden út jobb, mint ez! És a Föld liheg és hörög, minden repedése, számtalan hasítéka, átalakuló hatalmas testének összes sejtecskéje révén. Időnk úgynevezett gonosza, egy új születés álruhában, amelyet még nem tudunk hogyan kezelni. Egy új evolúciós válság előtt állunk, ami alapvetőbb, mint amilyennek az első emberi aberrációnak kellett lennie a nagy majmok között. De mivel a földi test egy, a gyógymód is egy, mint az Igazság, és egyetlen átváltozott pont át fogja változtatni az összes többit. Az a pont, mindamellett nem a törvényeink, rendszereink, vagy tudományaink, vallásaink, iskoláink, vagy sokszínű izmusaink javítgatásában található – mindezek az öreg Gépezet részei; nem egy csavart kell megszorítanunk, hozzáadnunk vagy megjavítanunk bárhol: a végletekig fuldoklunk. Azonkívül, annak a pontnak semmi köze az értelmünkhöz – az eszelte ki az egész Gépet először is – sőt még az Ember javítgatásához sem, mert az csupán annak múltbéli hibáinak és múltbéli nagyságának dicsőítésével lenne egyenlő. „Az Ember tökéletlensége nem a Természet utolsó szava” – mondotta volt Sri Aurobindo – „viszont tökéletesítése sem a Szellem utolsó csúcsa.” Valóban e pont egy jövőben van, túl értelmünk felfogóképességén, de ott növekszik a lény mélyében, mint a lángfa virágai sarjadnak összes levele lehulltán.

De van egy fogantyú a jövőhöz, feltéve, hogy lehatolunk a dolog szívéhez. De hol van az a szív, ha nem abban, amit gyönyörűnek, helyesnek és jónak tartunk emberi értékrendünk szerint? Egy nap a vízből nemrég kimászó első hüllők már repülni szándékoztak, a dzsungel első főemlősei a fáról leszállva furcsa új pillantással méregették a világot: egy és ugyanaz az ellenállhatatlan sürgetés késztette őket egy másik állapot fontolgatására. És talán minden átalakító erő már benne volt abban a valami más FELÉ vetett egyszerű pillantásban, mintha az a pillantás, az a sürgetés, az ismeretlen felkiáltás azon pontja már rendelkezett volna a jövő zsilipeit megnyitó erővel. Valóban, az a pont tartalmaz mindent, mindenható; a számtalanul páratlan napos Én egy szikrája, ami ott ragyog minden ember és dolog szívében, a tér minden pontjában, az idő minden pillanatában, a hab minden pöttyében, és szüntelenül a másodperc töredékében megpillantott örökkévalósággá válik.

A jövő azokhoz tartozik, akik fenntartás nélkül átadják magukat a jövőnek.

S mi azt állítjuk, hogy létezik az elme összes elektronikus mennyországánál messze csodálatosabb jövő: az ember nem a vég, nem inkább, mint a tollas ősmadár (archeopteryx) volt, a hüllők dicsőségének tetőfokán – hogyan lehetne bármi is a nagy evolúciós hullám betetőzése? Pedig tisztán a csúcspontot látjuk magunkban: egyre csodásabb gépeket találunk fel, szüntelenül kitoljuk az emberiesség határait, még a Jupiter és Vénusz felé is elindultunk. De az csak egy növekvően csalóka és fullasztó látszat, és nem tágítunk semmit: csupán elküldünk a világűr másik végébe egy szánalmas kis lényt, aki még azt sem tudja, hogyan gondoskodjék a saját fajtájáról, vagy hogy vajon barlangjai egy sárkánynak, vagy egy síró csecsemőnek nyújtanak-e menedéket. Nem fejlődünk; hanem mértéktelenül felfújunk egy óriási mentális léggömböt, ami nagyon is arcunkba robbanhat. Nem jobbá tettük az embert; csupán óriássá. És ez nem lehetett volna másképpen. A hiba nem erényeink, vagy értelmi képességeink hiányában van, mivel ezek végleteinek elérése is csupán szuperszenteket, vagy szupergépeket tudna létrehozni – szörnyeket. Egy üregében gubbasztó szent hüllő sem jelentene inkább evolúciós tetőpontot, mint egy szent szerzetes. Máskülönben, felejtsünk el mindent. Az igazság az, hogy az ember netovábbja – vagy egyáltalán bármi netovábbja – nem a megfigyelt tipus magasabb fokra tökéletesítésében rejlik; hanem „valami másban”, ami már nem az a típus, és amivé a régi válni vágyik. Ilyen az evolúciós törvény. Az ember nem a vég; „az ember egy átmeneti lény” – hirdette volt Sri Aurobindo. Az emberfeletti felé haladása oly eleve elrendeltetett, mint ahogy a mangófa legmagasabb ágának legkisebb ágacskája is már ott rejlik magvában. Ennélfogva egyetlen igaz munkánk (elfoglaltságunk), egyetlen valódi problémánk, a minden kor végén felmerülő egyetlen valaha is megoldásra váró kérdés, ami most oly fájdalmasan szaggatja darabokra szívünkhöz nőtt földi űrhajónkat az, hogy hogyan hajtsuk végre e következő átmenetet. Nietzsche is erről beszélt. De az ő übermensch-e csak az ember óriássá tétele volt; láttuk az mit művelt, amikor átgázolt Európán. Az nem egy evolúciós fejlődés volt, hanem csupán egy visszatérés az emberi egoizmus szőke vagy barna állatiasságának ősi barbarizmusához. Nem egy übermensch-re van szükségünk, hanem valami másra, ami már ott morajlik az ember szívében, és oly különböző az embertől, mint Bach kantátái az emberszabású első morgásától. S igazából Bach kantátái szegényesnek hangzanak, amint belső fülünk elkezd nyiladozni a jövő harmóniáira.

E megnyílást, ezt az új fejlődést szeretnénk megvizsgálni a Sri Aurobindo-tól, és az ő munkáját folytató Anyától tanultak fényében, az átmenet működési módját, hogy megragadhassuk a fogantyút magunk, és módszeresen dolgozhassunk saját evolúciónkon – kísérleti evolúciót hajthassunk végre – úgy, ahogy mások megpróbálnak lombikbébit előállítani, bár ők csak saját szörnyeik visszhangját hallhatják. Az élet titka nem az életben van, és az ember titka sem az emberben, nem inkább mint „a lótusz titka a sárban, melyből kinő” – mondta Sri Aurobindo; és mégis a sár – egy napsugárral szövetkezve – hozza létre a magasabb fokú harmóniát. Az összetartás e helyszíne, az átváltozás e pontja az, amit meg kell találjunk. Akkor talán újra fel fogjuk fedezni, amit egy csendes gyermek a tengerparton megfigyelt a vad hab egy pöttyében, és a világokat forgató legfelsőbb zenét, az eddig ideje elérkeztére váró egyetlen Csodát. S ami emberileg lehetetlennek tűnt, gyerekjátékká válik.

¹ Sri Aurobindo: Savitri: 28:256 _(vissza)