1. Az új tényező

Kellett, hogy legyen fajunk történelmében egy fordulópont, de ezt valószínűleg megelőzte sok kicsi, elszórt és érthetetlen, ilyen vagy olyan névvel illetett nyitás – mert hát ki tudna felismerni egy nyitást az új fajba? Csak már teljesen emberré válván mondhatjuk: „Aha, tehát ez az ember…”. S mi több, csak sok egymást követő, megerősítő tapasztalat után jelenthetjük ki: nem delíriumos majmok vagyunk, vagy beteg és dekadens főemlősök; mert az új faj kezdeti valósága, hogy mindent elveszít a régiből: az ember képességei a majom gyengeségei.

Ennélfogva azok a nyitások a „másik”, szokásostól eltérő állapotokba több mint valószínű mikroszkópikusan mentek végbe a különböző fiziológiai szinteken, a száz és ezer előkészítő év során, de mindig annak teljes tudatlanságában, hogy ezek „egy másik állapotba” nyitások voltak. Mielőtt a kis borneói makimajom szert tett a miénket előkészítő térlátásra, néhány fajnak meg kellett tapasztalnia számos zavaró, meghökkentő látványt, amelyek legkevésbé sem voltak „logikusak”, „matematikaiak” és természetesek a halak vagy a denevérek számára. És még most is, mi a mi emberi retinalátásunk, csupán az ibolyántúli és az infravörös tartomány közötti fényspektrumra szorítkozva, amit kétszemlencsés szemünkkel látunk? Továbbá, mivel amíg az új faj szilárdan meg nem veti a lábát, az evolúciós nyitás mindig vissza-visszazuhan a korábbi állapotba, a nyitás elkerülhetetlenül a kísérlet önkéntelen alanyának nyelvére és szokásaira fordítódik le, azon keresztül fejeződik ki, és így vastag lakkréteggel fedett, ami majdnem teljesen eltorzítja azt, ami a másik állapot tiszta, igaz megtapasztalása lehetne. Egész idő alatt és minden felfogható nyelven találkoztunk sok „misztikussal”, „őrülttel”, „hallucinálóval”, és természetesen hajlottunk arra, hogy elfogadjuk, sőt dicsőítsük azokat, akik leginkább eleget tettek a mi saját felfogásunknak Istenről, Szépségről, Apokalipszisról vagy a Mennyországról. De mit jelent egy ökörszemnek a denevér elképzelése a szépségről? A denevér egy kicsit „elvarázsolt”, ez minden; de mégis csak van ott „valami”, még ha csak egy misztikus denevér-mennyország is.

A Homo sapiens számára így a megnyílások létezésének különböző szintjein mentek végbe. S mivel bezárkózott egy mentális héjba – mint a tengeri sün mészhéjába, a kő elektronjai burkolatába, valamint a majom az életerejébe – a kitörési kísérleteknek leggyakrabban elsődlegesen mentális szinten kellett végbemenniük: elveszítjük tudatosságunkat a műtőasztalon vagy egy misztikus transzban vagy egyszerűen alváskor, és valahová máshová távozunk. A régi rendszer bizonyos fokú elvesztése szükségszerűnek tűnik ahhoz, hogy eljussunk „máshová”, és ennek van értelme: nem indulunk útnak a következő faj „mennyországába” emberi csizmában, és az ősmadár sem hüllőtesttel emelkedik levegőbe első repülésekor. Mint ahogy már korábban említettük: a régi faj gyengeségei megnyitják az ajtót a következőhöz – egy ajtónak ki kell nyílnia. Mindvégig, a korokon át, ezért sok ajtót kell kinyitnunk a fejünkben és ritkábban a szívünkben; még lejjebb is mentünk a fiziológia létráján, és kinyitottuk az alhas kapuit, lehetővé téve ezzel mindenféle pokoli és kegyetlen kis entitások beözönlését: a Földet még mindig igen szép számmal benépesítő különböző fajta vad, dühöngő, félállati teremtmények. Nem is szólva azokról, akik nirvánai vagy eksztatikus űrhajóban végképp elhagyták a fajt felfelé, és néha visszatértek, furcsa, elragadtatott motyogással. A költészet is azon finom másik állapot egyik „fordítása”, mely állapotot fajunk égő vággyal igyekszik megérteni, megragadni, csak nem tudja, miképp. Hogy ragadjuk meg a következő fajt?

Nem mentális, nem szív, nem köldök, még csak nem is medence szinten jutunk ki a másik állapotba, a „dologba” – ahogy Anya szokta mondani, nem találván rá semmilyen illőbb kifejezést. Mégsem jelenthetjük ki dogmatikusan és kategórikusan, hogy az összes nyitás a semmire nyílik. Konkrétabban: ezek egyike sem az a szint, ahol megkapjuk a tiszta „dolgot”, torzítás nélkül, eredeti nyelvén. A következő faj a testben van. Ez nyilvánvaló. Hacsak nem a testben tapasztaljuk meg, fiziólógiai vagy sejtszinten, fordítás marad egy idegen nyelvre, az alvás, eksztázis vagy meditáció szintjein keresztül, ami feltárhat mindenféle-fajta csodálatos és kápráztató dolgot, de ezek mégis eltérített sugarak, a „valami” fordítása – ugyanúgy, ahogy az aranyhalnak akváriuma üvegfalán keresztül kell néznie az emberre. Nehéz megmondani, vajon angyalinak vagy ördöginek látszunk-e az akvárium üvegfalán keresztül, de bizonyosan „valamilyen esemény” vagyunk a hal számára.

Ha „sejtszinten” történő kijutásról beszélünk, a biológia azonnal lecsap ránk apáról-fiúra szálló elkerülhetetlen és rendíthetetlen aminósav láncaival, melyek csak néhány kóros elváltozással tesznek kivételt. „Hogyan szándékozod megváltoztatni a DNS magok sorozatát, hogy létrehozd következő fajodat?... Uszonyai lesznek, szárnyai vagy egy harmadik szeme?” Az evolúció egyik fokán bizonyára nagy nehézséget jelentett a mangán-zárványnak, hogy megfoganjon benne egy pimasz, fel-alá úszkáló ostoros véglény szervezete. Egy új faj mindig szemtelen a régi szemében, mégis kell lennie a kettő között egy kapocsnak, egy kézzelfogható összeköttetésnek a szakadék áthidalására – egy fogantyúnak. A hiányosságunk nemcsak a jövőre vonatkozó elképzelésünk hiánya, hanem mindenek fölött képtelenségünk, hogy felfogjunk bármi mást, mint a jelen javítgatását vagy kiterjesztését. Jövőbeli emberünk még mindig ember lesz plusz ez, plusz az, és minusz ez, minusz az. Egy papucsállatka vajon a mangán kiterjesztése? Az ember vajon a páfrány kiterjesztése? Talán valami teljesen más! Hát akkor hogyan kapcsolódjunk ehhez a „teljesen különböző dologhoz”? Nem tudjuk mi fogja áthidalni a szakadékot, mert nem tudjuk, hogy hol van a másik oldal. S az mégis a testben található.

Más szavakkal: a következő faj lehet, hogy egy tökéletesen másik világ lesz, oly különböző, mint a páfrány és a mezei egér. Nem egy ember-plusz, hanem egy másik lény, egy másik életforma az Anyagban, az ásványi, növényi és állatvilág utódja, mely utóbbihoz mi is tartozunk. Márpedig léteznie kell valamiféle összeköttetésnek, mint ahogy a vírus az élet és a mozdulatlan Anyag közti kapocs. Mi a híd az „életen-túlihoz”? – hogy használjuk Anya sántító kifejezését. Mily sajátossággal bír az az élet? A tudomány szerint a mutációk összessége, a DNS módosulása a csírasejtekben hozza létre az új fajt az idő előrehaladtával. Ez lehet, hogy teljesen igaz, de eredendően mi indítja be azokat a mutációkat? „[A mutációk] tudatlanságunkban úgy tűnnek, hogy spontán módon keletkeznek”, ismerte el Darwin a maga idejében. És „tudatlanságunkat” nem oszlatják el modern ismereteink a DNS-ről, csak tudományos nyelvezetbe burkolják. A mai tudomány a mutációk „természetes” okaiként a következőket jelöli meg: 1.) véletlen hibák a DNS másolási folyamatában, amikor a sejt kettéosztódással utódsejtet hoz létre 2.) kozmikus sugárzás. Más szavakkal: véletlen, véletlen, véletlen…

De vajh megálltunk-e valaha is egy pillanatra, és figyelembe vettük- e a teremtményt, amiben végbemegy a mutáció? Mi köze van neki ehhez az egészhez? Lehet, hogy legalább is részben, akarja saját mutációját: környezeti levegőváltozásra vágyakozik fuldoklása (vagy növekvő alkalmatlanság-érzete) miatt. Tudjuk, hogy az evolúció „hajtóerejének” nincs matematikai leírása. De lehet, hogy a faj maga vagy néhány úttőrője részt vesz az evolúciós nyomásban, tudatosan kezeli és irányítja azt az erőt – együttműködik –, és saját anyagi valójában kialakíttat vele egy új létezési módot, mindaddig, amíg létre nem jön egy új egyensúly, egy kielégítőbb nyugalmi állapot a környezetben. Ez az „együttműködés” valószínűleg mérhetetlen különbséget jelentene a folyamat gyorsasága tekintetében. Ez lenne az evolúciós „robbanás”? Vagyis, amit „mutációnak” hívunk, az talán csak a teremtmény kezdeményezte, saját érdekeiből fakadó belső nyomás külső eredménye, egy látható következmény, aminek oka kétségkívül elkerüli elektronmikroszkópjainkat és C-14 izotóp vizsgálatainkat. (Ténylegesen szükséges egy új tudományos megközelítés, ami tekintetbe venné a teremtmény saját evolúciójában játszott szerepét, vagyis, ami felhagyna az evolúciót egyoldalú – környezeti – ügynek tekintő hagyománnyal, és üdvözölné a második játékos színre lépését.)

Viszont egy új faj megjelenéséhez valahol kétségtelenül kell lennie valamiféle módosulásnak, egy új tényezőnek. Mi a változás lényege a páfrányban az ásványhoz képest és az állatban a növényhez képest? Formák tekintetében rögeszmések vagyunk – ó, a forma! –, de mi változott meg az egyik világtól a másikig… kivéve a helyváltoztatás sebességét? Kellett lennie egy átmenetnek a kő mozdulatlanságából a növényi élet felgyorsult növekedésébe, és egy másiknak az állati élet dinamikus kirobbanásába: mindez átmenet a helyváltoztatás tekintetében. Mostanság a fizikusok egy kicsit magukhoz tértek, és elektromágneses térről beszélnek, és elektronok forgásáról az atommag körül. Einstein relativitást, viszonylagosságot tanított nekünk: a fizikai esemény paraméterei függenek a „viszonyítási keret” sebességétől, amiben az esemény végbemegy. Hogy egyszerűsítsük: a sebesség távolság dolga, a távolság a hangya hat lába, a sirály két szárnya, az ember két lába, sőt még a sugárhajtású repülőgép is – de mindez csupán egy gyorsabban vagy lassabban mozgó állat, többé kevésbé ötletes gépezetekkel megáldva, hogy lefedje a „messzét” vagy a „kívült”. De nagyon is meglehet, hogy a következő faj eljövendő „gépezete” vagy „szerve” oly mértékben felgyorsítja mozgását, ami a „kívült” és a „messzét” elavulttá teszi, és az ostoros állatka vagy a sugárhajtású repülőgép „távolsága” oly régimódúvá válik, mint a kő mozdulatlansága egy élőlény számára. Mi az az eszköz vagy „szerv”, ami oly gyors mozgással képes felruházni minket, hogy azonnal elérjük a galaxisokat, és megszünteti a távolságot, mintha minden bennünk menne végbe, és mégis egy sejtekből álló, földhöz kötött anyagi test keretei között marad? Vajon testben létezik-e azt lehetővé tévő működési mód, hogy miközben sejtfalak rétegei borítanak minket – melyektől inkább embernek hisszük magunkat, mintsem egérnek – New Yorkban, Borneóban vagy Isten tudja hol lehessünk egyidőben? Ha fiziológiailag vagy „földrajzilag” kapnánk egy ilyen „természetfölötti” mozgást, ez vitathatatlanul kialakítana egy másik fajt és egy másik világot. Ami „természetes” az ember számára, az természetellenes lehet egy halnak, mert a „természetes” elképzelése is bizonyosan fejlődik az egyik fajról a következőre. „Természetfölötti az, amit mostani természetünk még nem ért el.” – ahogy Sri Aurobindo mondotta volt.1

És hol helyezkedne el a testben e szokatlan új működés, ami nem semmisítené meg értékes csírasejtjeinket, hanem megáldaná testünk összes sejtjét az élet egy vadonatúj üzemmódjával, és lehet hogy még egy új földrajzzal is, amit nem kétszemlencsés szemmel látnánk? Mivé lenne akkor a sugárhajtású repülőgép, és az összes átkozott gépezetünk, beleértve a telefont és az űrrakétát? Egy teljesen különböző tér és idő fogalom – egy másik „viszonyítási keret”, egy másik determinizmus –, és lehet, hogy oly zavarba ejtő lenne, mint az elmozdulás a kő békés mozdulatlanságától a gerincesek nyüzsgéséig. És mivé lenne akkor a halál? És mivé lenne az Anyag ebben az új „rendszerben”? Vajon mi az Anyag – elektronjai, sejtjei és galaxisai – egy nem-kétszemlencsés szerven, vagy valami máson keresztül szemlélve, mint a mikroszkóp vagy teleszkóp, melyek csupán ugyanazon ósdi retinai-látásunk kiterjesztései?

A biológia és fizika leírja egy adott környezet törvényeit, az emberi akváriuméit: az akvárium nézi magát üvegfalain keresztül. De mi történik, amikor elmozdulunk egy másik környezetbe, mint ahogy ezt megtette a kétéltű, amikor kilépett az élet nyílt levegőjébe? A régi törvények darabokra hullanak, és megjelenik egy másik, előre nem látható „élet” vagy „életen-túli”.

Marad még az, hogy megtaláljuk a hiányzó „láncszemet”. Ha e fájdalommal teli emberi faj (melyet elképzelhetünk egy valódi Paradicsomban élve a Földön, valódi testben, halál és korlátozó falak nélkül) nirvánai piruettjeiben, eksztázisaiban, mentális görcsöléseiben vagy álmaiban nem találhatjuk, akkor hol a csudában lelhetnénk meg? Az egyik fajtól a másikig, az egyik világtól a másikig lépegettünk, egyik szűk börtönből egy másik nem túl tágasba. Lehet, hogy a következő világ a kiterjedt és nem korlátozott ember világa lesz?

Anyával tetten értük (és ezt le is jegyeztük) a teremtményt az evolúció folyamata közepette. Anya fajunk szándékos mutációjának története. Vele – ahelyett, hogy misztikus magasságokba vagy költészetbe menekülnénk – le fogunk ereszkedni a sejtek tudatosságának kalandjába, kutatva az eljövendő környezetet és a sejtmechanizmust: az új tényezőt, ami majd kinyitja börtönünk kapuit és kivet minket egy új Földre, ugyanúgy mint egy napon az első kétéltű földet ért egy új világ napos partján.

57.107 – Új világ SZÜLETIK. Nem a régi világ egy új változata, hanem egy most születő ÚJ világ. És pontosan az átváltozás időszaka közepén vagyunk, amikor a kettő átfedi egymást, amikor a régi még mindenható és teljes mértékben uralja a mindennapi tudatosságot. Ahogy az új beúszik, még nagyon szerény és észrevétlen – oly észrevétlen, hogy külsődlegesen alig zavar bármit is… pillanatnyilag, és teljes mértékben érzékelhetetlen a legtöbb ember tudatosságában, de működik, növekszik.

56.103 Minden alkalommal, amikor a már létező kombinációk között megjelenik egy új tényező, a határok átszakadását okozza, mondhatnánk… A modern tudomány érzékelése kétség kívül sokkal közelebb ért a következő valóság kifejezéséhez, mint mondjuk a Kőkorszak tudományáé. Azonban még azokat a felfedezéseket is hirtelen teljes mértékben idejét múlttá, meghaladottá és valószínűleg ósdivá teszi az eddig tanulmányozott Világmindenségben egy ezidáig nem létező valami eljövetele. E változás, az egyetemleges tényező hirtelen megváltozása, legnagyobb valószínűséggel egyfajta káoszt fog előidézni érzékelésünkben, mely káoszból egy új tudás emelkedik majd ki.

Ez az „új tényező”, a sejtek elméje, ugyanúgy végzi most az emberi világ lerombolását, ahogy gondolkodó elménk lerombolta a majmok világát.