1965. december 25.

(Satprem anyjáról, aki pénzt adományozott az Ashram-nak):

Ez a te pénzed?

Nem, ő oda adta az összes vagyonát a gyermekeinek, és volt egy rész, amit nekem szánt, de ez az övé, tehát szintúgy a tiéd is. Azt mondja „kiszellőzteti magát.”

De tudod, ez igaz. Ez egy nagyon spontánul igaz érzés a bennsődben: amit adsz, azáltal többnek érzed magad.

Amíg úgy éreztem, hogy az emberek adnak nekem, mint személynek, egyfajta zsugorodást éreztem, de immár egy abszolút konkrét érzésem van (Anya egy körkörös mozdulatot tesz önmagán belül): kering, kering... Tehát most a dolog örömét érzem, mivel kering és semmi sem marad.

De az anyukád nagyon édes... Élvezni fogja majd a lelke örömét. Tudod, van abban valami öröm, ha az ember tudatosabb a lelkét illetően, mint az anyagi világot illetően – elfoglalhatod magad, tisztán is láthatsz, talán meg is érted, csinálhatod azt, amit tenned kell, mindez megmarad, ez nagyon szép, de mögötte ott van... a Fény. Egy Fény: valami meleg, meleg, egy ragyogó, aranyló melegséggel. Ez valójában a halhatatlanság érzése, valami olyané, ami nem függ sem a formától, sem a körülményektől. Ez egy olyan tudati állapot, melyben az embernek nyomban az az érzése, hogy nem volt kezdet, és nincs vég.... És egy nagyon erős édesség, nagyon erős, minden mögött. Ez végigkísér az életeden: az összes nehézség elveszti a jelentőségét, amikor ezt megragadod. Ez valami nagyon bennsőséges, ami nehezen fejezi ki magát, de ami olyan, mint egy támasz, valami, ami mindig felemelően hat rád, minden körülmények között.

Ez az, ami édesanyádé lesz majd.

Ezt éli meg, talán nem is tudva róla. Minden bizonnyal egy kicsit már most is birtokolja, a kezdetet.

De amikor az emberben tudatosan megvan, akkor... akkor, valójában, a körülmények nem sokat számítanak.

S ez a pénz csodálatosan jókor jött, mint mindig!

*
*     *

(Ezután Anya a „Megjegyzések az Aforizmákhoz” témájába fog bele,
ami a következő közlöny anyaga.)

113. A gyűlölet a titkos vonzalom jele, ami buzgón menekül magától és tombolva tagadja le saját létezését. Ez is isten játéka az Ő teremtményeiben. [nem végleges fordítás]

Ez egyfajta rezgésnek felel meg – a rezgésnek, amelyet azoktól az emberektől fogunk, akik gyűlölnek. Ez egy olyan rezgés, ami, úgymond, alapvetően ugyanaz, mint a szeretet rezgése. A legmélyére tekintve, ez ugyanaz az érzés. Jóllehet a felszínen ellentétesek, ám ugyanaz a rezgés táplálja őket. És kimondhatjuk, hogy éppen annyira a rabszolgái vagyunk annak, amit gyűlölünk, mint annak, amit szeretünk – talán még jobban is. Ez valami, ami fogva tart, valami, ami kínoz, s amit dédelgetsz; az érzés az, amit dédelgetsz, mert az erőszak mögött a vonzalom melegsége éppolyan nagy, mint amit az, vagy aki iránt érzel akit, vagy amit szeretsz. S ez látszólag csak a megtestesülés tevékenységében van jelen, mondhatni, csupán a felszínen, ezen eltorzult megjelenési forma.

Még mindig erősebben megszállottja vagy annak, amit gyűlölsz, mint annak, amit szeretsz. S a megszállottság ebből a belső rezgésből fakad.

Mindezek az „érzések” (hogy is nevezhetnénk őket?) rendelkeznek egy rezgési móddal, valami nagyon alapvetővel a magjukban, és az azt borító rétegekben. Tehát a legbelső rezgés azonos, s ahogy az „felfúvódik”, hogy kifejezze önmagát, ekkor torzul el. A szeretet esetében ez tökéletesen nyilvánvaló: az esetek nagy többségében külsőleg valami teljesen mássá válik, mint ami a belső vibrációja, mert ez olyan valami, ami maga ellen fordul, összezsugorodva megpróbálván behúzni magát önmagába, a birtoklás önző mozzanataként. AKAROD, hogy szeressenek. Azt mondod: „Szeretem ezt az embert”, de ugyanakkor, ott van az, amit akarsz, és a megélt érzés ez: „Szeretve akarok lenni”. Így tehát, ez majdnem olyan nagy torzulás, mint a gyűlölet torzulása, ami abból áll, hogy el akarod pusztítani, amit szeretsz, annak érdekében, hogy ne légy lebéklyózva. Mert nem tudod megszerezni azt, amit akarsz szereteted tárgyától, el akarod pusztítani, azért, hogy felszabadulj. Míg a másik esetben szinte összezsugorodsz a belső indulattól, mert nem vagy képes megszerezni, nem vagy képes bekebelezni azt, amit szeretsz. (Nevetve) Tulajdonképpen, a mélyebb igazság szemszögéből nézve, nincs nagy különbség!

Ez csak akkor van, amikor a központi rezgés tiszta marad, és eredeti tisztaságában fejeződik ki, ami egy kifelé terjedés (minek is nevezzem?... valami kifelé sugárzik, egy rezgés glóriában kifelé terjed, kivirágzik, igen, egy sugárzó kivirágzás), s csak így marad igaz. Materiáliasan ez odaadás, és önmagunkról megfeledkezés (lemondás) révén fejeződik ki, azaz a lélek nagylelkűsége által. S ez az egyetlen igaz mozzanat. De amit az emberek szokás szerint „szeretet”-nek hívnak, éppen úgy hiányzik az igaz „Szeretet” központi rezgéséből, mint a gyűlölet. Csak az a különbség, hogy az egyik maga ellen fordul, bekeményedik és összezsugorodik, míg a másik lecsap – ez adja az egész különbséget.

S ezt nem ideák által látjuk: rezgések által látjuk. Ez nagyon érdekes.

Valójában elég sokat kellett tanulmányoznom ezt az utóbbi időben (!), lehetőségem nyílt meglátni ezeket a rezgéseket: a külső eredmények lesújtóak, gyakorlati szemszögből ellenszenvesek lehetnek, ami azt jelenti, hogy ez a fajta vibráció (a gyűlöleté) bátorítja az emberek károkozási, pusztítási vágyát, de a mélyebb igazság szemszögéből nézve ez nem sokkal nagyobb torzulás, mint a másik (szeretet), csupán aggresszívabb természetű – és még az is alig-alig.

De ha tovább és mélyebben követed az élményt, ha erre a rezgésre koncentrálsz, rádöbbensz, hogy ez a teremtés eredeti Rezgése, illetve ez az a Rezgés ami átalakult, eltorzult mindenné, ami létezik. Tehát van egy bizonyos megértő melegség (nem nevezhetjük konkrétan „édesség”-nek, de ez egy olyan édesség, ami erős lenne), egy megértő melegség, amelyben éppen annyi mosoly van, mint amennyi szomorúság... Nem azért mondom ezt, hogy legitimáljam a torzulást, de ez többnyire egy válaszreakció ama választással szemben, amit az emberi mentalitás hozott (és különösen az emberi erkölcs), kétféle torzulás között. Egy sor olyan torzulás van, amelyet „rossz”-nak címkéztek, s egy egész sor olyan torzulás, amelyekkel szemben az emberek elnézően viseltetnek, már-már dicsérik. S mégis, az alapvető szemszögből nézve, ez a torzulás aligha jobb, mint amaz – ez választás kérdése.

Végső soron, amire szükség lenne, az az, hogy először felfogjuk A központi Rezgést, majd elismerni annak EGYEDI és csodálatos tulajdonságait, egészen addig a pontig, míg az ember automatikusan és spontánul elhúzódik minden torzulástól, legyen az erényes torzulás vagy gonosz.

Mindig ugyanahhoz a dolgohoz térünk vissza, hogy csak egy megoldás van: elérni a dolgok „igaz részét”, s abba belekapaszkodni – az esszenciális igazságba, az esszenciális (lényegi) Szeretet igazságába, s abba kapaszkodni, ahhoz ragaszkodni.

*
*     *

Nem sokkal ezután Anya megjegyzi:

Érdekes: az a tapasztalati terület, amelyben találom magam, mindig összefügg azon gondolatokkal, amelyek a heti tevékenységünk részét képezik (mint a gyűlölet rezgései és ez az aforizma, például). Érdekes!