1964. augusztus 26. (a sejt tudatossága és a finom fizikai)
Az Anya
Agendája
(A magnó hibája miatt (?) a következő beszélgetés - ami nagyon fontos volt - alig hallható, fátyolos, és Satprem bár nem tudta megmenteni a felvételt, lejegyeznie mégis sikerült. Meg kell említeni, hogy a magnó meglehetősen foltozott volt - Anya soha nem engedte neki, hogy kölcsön kérje az Ashram gépeit, kivéve a "hivatalos felvételeket.")
Szerettem volna megmutatni neked egy cikket a “Reader's Digest” -ben1 a sejt szerkezetéről a legújabb tudományos felfedezések szerint. Gondoltam az talán rávilágít saját tapasztalataid egyes kérdéseire. Különösen a sejtek tudatáról beszélnek, felfedeztek meglehetősen rejtélyes dolgokat... Láthatod az összefüggést a saját tapasztalataiddal.
A kérdés, amit felteszek magamnak, az az, hogy vajon a sejteknek van-e autonóm létezésük, vagy összekapcsolódva kell maradniuk, úgy ahogy vannak, egy kollektív tudatosságnak engedelmeskedve.2 Ez alatt nem a test tudatosságát értem, ami egy entitás. Arra gondolok: vajon a sejt, mint egyed, akar-e a jelenlegi társas állapotában maradni? Éppen úgy, ahogy egy egyén saját akaratából együttműködik egy társadalommal, egy csoporttal. Tehát az egyes sejteknek van-e akarata, szándéka arra, hogy az aggregátumukban maradjanak, vagy ez csak a központi tudatosságnak az akarata?...
MINDEN EGYES sejt tudatosságáról beszélnek, melynek megvan a saját „élet kódja”, és kommunikál a többi sejttel egy bizonyos működést illetően, üzenetek küldésével.
Amire én gondoltam: ha veszel egy sejtet, annak a sejtnek van-e akarata arra, hogy a jelenlegi kollektívájában maradjon, azaz, a testben?
Elvégeztek egy kísérletet, és kivettek egy darabkát a szívburokból. A sejtek, amiket kivettek a testből, elkezdtek összegyűlni, és … „ Ezután elkezdenek egymás felé mozogni, jó néhány óra múlva klaszterek alakulnak ki, és a sejtek minden egyes klaszterben ritmusra pulzálnak,” mintha csak újra egy szívet próbálnának alkotni.
Igen, ám azt is akartam tudni, hogy vajon, például a testet felépítő összes sejt rendelkezik ilyen akarattal, hogy fenntartsa az aggregátumot, vagy ha… Vagy csak önmaguk vonatkozásában tudatosak?
Egyáltalán nem, tudatában vannak egy közös munka elvégzésének, mint feladatnak. És kommunikálnak egymás között e közös feladat megszervezése érdekében.
Igen, ezt nagyon jól értem. Másképp szólva: a szívsejtek hajlamosak egy új szív megalkotására, a májsejtek egy új máj képzésére, és így tovább. Ám én azzal a problémával küzdök, hogy itt van egy seregnyi sejt, amely ezt a testet felépíti. Ők azt akarják, hogy ez a test tovább működjön, vagy…? De amikor egy test lebomlik, a sejtek nem maradnak sejtek: porrá lesznek.
Csak a szülők magja által alakulhat ki újra egy sejt. A halál után a test elporlad.
Igen, akkor vége.
Ami azt jelenti, hogy végérvényesen… Tudod, azt mondják, hogy a munka, amit végzel, hogy a sejtjeid fejlődésre késztesd, az hasznos az egész számára – de nem látom be, hogyan? Újra porrá lesz.
Nyilvánvalóan az átmeneti lény, a lény, aki a Munkát végzi, képes kellene, hogy legyen egy új test építésére, vagy, hogy a sejtjeinek egy új tevékenységi lehetőséget adjon.
Igen, de azok a sejtek porrá lesznek!
Igen... Egy új testnek kell készülnie.
Nos, igen! De a por az por!
Életed során, annak élettartama során, aki dolgozik, teremtened kellene egy testet, kisugározni egy új testet, melynek tulajdonságai eltérőek lennének a tisztán állati testtől.
Igen, de az a halál előtt van.
Igen, a halál előtt.
A halál előtt.
Tudod, a vigasztalásunkra azt mondják nekünk, minden lehetséges módon, hogy az elvégzett munka nem vész el, és mindez a tevékenység a sejteken, hogy megértessük velük a magasabb szintű létet, nem vész kárba – nos, ez nem igaz, az teljesen elvész! Tegyük fel, hogy holnap elhagyom a testem: ez a test (nem azonnal, de némi idő múlva) visszaalakul porrá. Ezután mindaz, amit megtettem ezekért a sejtekért, az tökéletesen haszontalanná válik! Kivéve, hogy a tudatosság ki fog jönni a sejtekből. De az mindig kijön!...
És e dolognak tényleg mindig a Dolgozó élettartama alatt kell megtörténnie.
Igen, persze!
Effelől semmi kétség.
Még előtte. Valaminek BE kell LÉPNIE ide.
Igen, a testedben, a testeden keresztül kell kidolgoznod egy új alakot. De attól a pillanattól, hogy a sejtek tudatosak, nincs semmi oka, hogy az a tudatosság miért ne akarna egy másféle utat, pályát követni, s ne akarna egy, az „állati testtől” eltérő testet alkotni magának.
Igen, De nem ez a kérdésem!
De a halál után ez véget ér.
Véget.
Biztosan véget ér.
Következésképp, ez pocsékolás. Vigasztalásul azt mondogatják nekünk: „Nem, a halál nem pocsékolás, mert minden az általános munkába megy.” Ez nem igaz! Ez nem igaz, a halál színtiszta pocsékolás.
Ez igaz a mentális vagy a vitális szinten, de a fizikain nem.
A fizikai szinten ez színtiszta pocsékolás. Az elme és a vitális már egy másik ügy, ami nem érdekes: igen régóta tudjuk, hogy az ő életük nem függ a testtől – csak annyiban, hogy abban jelenjen meg. De ez egy másik ügy. Én a testről beszélek, engem ez érdekel: a test sejtjei. A halál pedig pocsékolás és kész!
Oui. Igen, az átalakulásnak egy életen belül le kell zajlania.
Oui.
Ez nem a következő életre szól, hanem egy életre, egy élettartamra. Sejtjeid tudati fejlődése nem öröklődik át egy újabb testbe – hacsak nem alkotsz egy újabb testet.
Ami azt jelenti, hogy mielőtt ez a test elenyészik, egy új teremtésnek már ott kell lennie.
Igen, vagy a saját tested kell átalakítanod, vagy pedig egy másik testet kell létrehoznod, valami más módon. De még az életed során.
Erről tökéletesen meg vagyok győződve.
Mindaz, amit elmondtunk, nagyon jól passzol az elmére és a vitálisra, mert ezek halhatatlanok. Legalábbis azok lehetnek; megvan a lehetőségük a halhatatlanságra. Míg a fizikai lény számára a következő lehetőségre van szükség: a sejtek egy bizonyos, minőségi rétege képes kell, hogy legyen arra, hogy lehetővé tegye, hogy a test formája más legyen (a forma képes változni, állandóan változik, soha nem ugyanaz), de a sejtek közötti tudatos kapcsolatok megmaradjanak a réginek és folyamatosnak.3
De ez nem lehetetlen!
Ez nagyon is lehetséges, de meg kell tanulnunk, hogyan csináljuk!
Nos, igen! De nincs értelme magunkat azzal vigasztalni mondván, "Következő életben a következő életben", mert a következő életben mindezt újra meg kell csinálni!
Mindent újra meg kell csinálni, újra és újra. Ez borzalmas!
Kétségtelen, az Átalakulónak még életében kell végrehajtania az átalakulást.
Szóval, nem akarok pesszimista lenni, de ha halál lesz a vége, akkor elvesztegetem az egész munkámat!
Természetesen nem a tudatosságra vonatkozólag: mindaz, ami tudattal bír, tudatos marad mindörökké – de a test sejtjeit illetően a munkát újból a nulláról kell kezdeni.
Legfeljebb lehet, hogy van egy nagyszerűbb új képesség.
Hogyan?
Amikor újra megszületsz, az elméd fejlettebb, a vitálisod fejlettebb, nos, a fizikai tudatosság alkalmasabb lesz a munka újbóli elvégzésére.
Feltéve, hogy a por megtartja a tudatosságát – de nem tartja meg.
Nem, kétségtelen, hogy a munkát egy életen belül kell elvégezni!
Természetesen!
Nos, Sri Aurobindo azt mondta, hogy a munka elvégzéséhez minimum 300 év szükséges. Még mindig messze vagyunk tőle!
Az embernek az az érzése, hogy ez nem annyira azon múlik, hanem azon, hogy a világ vagy a körülmények nem állnak készen, és hogy amikor a körülmények megfelelőek lesznek, ez talán nem lesz egy „hosszan elnyújtott munka”, talán csak egy villanás, és lezajlik – talán csak a megfelelő pillanatra vár.
(hosszú csend)
Nos, majd meglátjuk.
Egy materializáló erő irányába mutatna mindez?... De azok a materializálódások nem permanensek, nincs folytonosságuk.
Bár Sri Aurobindo nem „materializálódás”-ról beszél, hanem átalakulásról.
(csend)
Nos. Majd meglátjuk.
Akárhogy is, minden Tőled függ.
Köszönöm! (nevet) Köszönöm a felelősséget!
(csend)
De a sejtek már most is fejlett dolgok, hiszen ők az ÉLET egyik formája az Anyagban. Ők egy létforma, nem pusztán tehetetlen anyag…
Tudod, amíg azok a dolgok mind a pszichológiai síkon vannak, a helyzet nagyon kényelmes. Kényelmes olyan értelemben, hogy nálad a kulcs, de nemcsak a kulcs a megértéshez, de a kulcs a tettekhez is – amíg azon a síkon maradsz. De amint nagyon anyagivá válik, azt érzed, hogy nem tudsz ABSZOLUTE semmit, hogy azzal, amit ők tudnak, még semmit nem találtak meg – vagy megtalálták volna annak módját, hogyan lehet életre kelteni a puszta, tehetetlen anyagot? … Nem hallottam róla.
Néhányan azt állítják, megtették.
Ááh!
(csend)
És akkor, ez volna a különbség a finomabb fizikai és a fizikai között. A halhatatlanság a finom fizikaiban tökéletesen nyilvánvaló: nem csupán könnyű elképzelni, hanem tény; de az ÁTJÁRÓ?... Az átjáró, amely a legtöbb ember számára átvezet az ébredező tudatból az alvó tudatba, és az alvó tudatból vissza az ébredőbe… A legkonkrétabb élmény, amiben már volt részem, olyan volt, mintha egyszer ide lépnék, aztán meg oda. Még mindig van lépés; még mindig van „ide” és „oda” (oda-vissza mozdulat).
De ez a finom fizikai nagyon, nagyon konkrét, abban az értelemben, hogy a dolgokat újra ugyanazon a helyen találod, és azonos módon: ÉVEKKEL KÉSŐBB, találtam megint néhány helyet, ahol voltam, bizonyos kis "belső" különbségekkel, ha szabad így mondanom, de a dolog, például egy ház vagy egy táj, ugyanaz maradt, kis különbségekkel az elrendezettségben - amint vannak az életben. Amúgy van egy folytonosság, egyfajta állandóság.
(csend)
De ha teljesen őszinték akarunk lenni, nem akarjuk bolonddá tenni magunkat, és nem elégszünk meg a látszatmagyarázatokkal, fel kell ismernünk, hogy nem tudunk semmit. Az összes élményem azokkal az emberekkel akik elhagyják testüket, minél több van, annál több... a rejtélyes is. Például nem is olyan régen, volt egy élményem L.-hölggyel. Mielőtt hivatalosan meghalt, azon az éjszakán, odajött hozzám teljesen konkrét módon: letelepedett, és nem akart elhagyni - bárhová mentem követett. Úgy tűnt, ragaszkodik hozzám, beszélget velem, kérdéseket tesz fel - hivatalosan ő még mindig életben van. És ott volt valami magas lény (ezek a lények csatlakoznak halálhoz; nem tudom a pontos nevét, a hagyományoktól kaptak mindenféle neveket - ezeket a dolgokat, egyáltalán nem tudom elméletileg sem). Ez alkalommal, egy efféle lény volt ott, és olyan volt, mintha ő adott volna engedélyt L.-nek, hogy ott legyen egy bizonyos ideig, mintha ő lenne a felelős aki elviszi amikor eljön a pillanat (mindezt szavak nélkül, de "érthetően"). Aztán azt mondta nekem L. (miután szó szerint hozzám "ragadt": nem tudtam csinálni semmit többé, elvette minden időmet), azt mondta: "Szerettem volna életben hagyni a testem..." (Nem emlékszem pontosan, Darshan nap volt, november 24.-én vagy augusztus 15.-én, ám ha augusztus 15.-én volt, akkor 14.-én látogatott meg. Így feleltem neki, "Figyelj, ma nem 15.-e van; ha ki akarsz lépni 15.-én, akkor menj vissza most." Így tudtam megszabadulni tőle, tudod ez annyira valóságos volt mint amikor valaki van a szobánkban és nem tudunk megszabadulni tőle. Végül, néztem, hogy a magas egyén, aki ott állt teljesen békésen és szinte közömbösen (olyan volt ott, mint egy aktív engedély), és én... én nem mondtam, hanem "kommunikáltam" neki, hogy talán itt az ideje, hogy elvigye. És prrt! elment azonnal - a magas egyén várta a rendelésemet. Mindez a részemről nem egyezik semmilyen aktív tudással: ez csak úgy megtörtént. És amikor L.visszajött a testébe reggel, azt mondta a körülötte váróknak "az éjszakát Anyával töltöttem, vele voltam, nem hagytam el, visszaküldött, de most megyek vissza hozzá". Erről számoltak be reggel. Néhány órával később, L. meghalt. Így a egyezés kiváló, minden egybevág. De a szándéka az volt, hogy ne hagyjon el engem a halála után (az éjszaka azzal az elképzeléssel jött, hogy meghalt és hogy elhagyott engem). Nos, miután tényleg meghalt, nem kaptam semmilyen jelet tőle !
Ezért kérdeztem magamtól: "tényleg van egy különbség a tudatosságban aközött az idő között amikor élet van a testben és aközött amikor elmegyünk?" Ez probléma volt számomra napokig.
Így állnak a dolgok, érted!
És minél többször megyek bele a részletekbe, annál inkább én... Mindjobban érzed: NEM-TUDOK-SEMMIT. Amit az emberek "tudásnak" hívnak, ami meghatározni, szabályozni és szervezni akarja a dolgokat -, már nem ér SEMMIT.
(csend)
Évről évre hozza közelebb bizonyosságot, hogy nem tudunk semmit; és mégis, a tudatosság folyamatosan növekszik, és növekszik... Minden ÉLŐ tudatossággá válik, minden dolog kisugározza saját tudatosságát, és annak következtében létezik. Például, egy másodperccel mielőtt az óra ütne, vagy valaki belépne a szobámba, vagy egyáltalán megmoccanna, én már tudom a tudatosságban… És ezek nem mentális dolgok, mechanikusak, és mégis a tudatosság jelenségei: ÉLŐ dolgok, és ELMONDJÁK neked, hol vannak, hol helyezkednek el. Kicsi, mikroszkopikus jelenségek az élet egy új módját alkotó egész világa, ami a tudatosság termékének tűnik, átlépve azt, amit „tudásnak” hívunk. Ez valami, aminek semmi köze a tudáshoz vagy gondolathoz.
Vannak hullámzások, pillanatok, amikor jobban jelen van, és pillanatok, amikor kevésbé; hogy pontos legyek: vannak olyan pillanatok, amikor aktív és olyan pillanatok, amikor nem. És ha van egy időszak, amely alatt nem aktív, amikor újra kezdődik, az akkor egy magasabb fokozat, vagyis intenzívebb és világosabb. Az egész dolog nyilvánvalóan egy fejlődés folyamatát követi. Ez egyfajta... a szó tudatosság lehet a hozzá legközelebb; ez nem egy észlelés, amely még mindig az elméhez tartozik, ez egyfajta látás jelensége. És abszolút jellegű. Például, néha-néha hallom, hogy az emberek egyik vagy másik dologról beszélnek, és azt mondják „így lesz, és úgy lesz”; ez azonnal beindítja bennem a dolog egyfajta tapintó látását (hogy is mondjam?...). Olyan, mint a látás és a tapintás, és egyikük sem, és mindkettő együtt: a dolog, amint VAN, ez AZ és megdönthetetlen. És eddig még soha nem volt semmilyen ellentmondás.
Bármiféle mentális tényezőtől mentes tudatosság. És oly tiszta! És oly aprólékosan pontos, mint egy közvetlen kapcsolat a dologgal – amint van.
Az élet egy másik módja.
És tudatában vagyok, hogy ha nem vagyok abban az állapotban, nagyon hiányzik. Egy automatikus megjelenés kell, mégis, éppen ellenkezőleg, a tudatosság teljesen akut, annak a tökéletes távoli ellentéte. Abban az állapotban a tudatosság annyira, annyira éber, éber, éber - de nem mentalizált, mentális zavarok nélküli.
Ám mindez a pszichológiai síkhoz tartozik, ami nagyon kényelmes. Amint leérsz az Anyaghoz … érzed, hogy a rád váró munka végtelen! Érzed, hogy nem haladsz előre, és még azt sem tudod, mit is kellene tenned, hogy előre haladj. És amikor ez a helyzet nagyon akuttá, feszültté válik, változatlanul van egy élményem, ám azzal az érzéssel együtt, hogy Ő nevet rajtam, viccelődik, csúfolódik velem: „Te még csak egy gyerek vagy, még mindig szükséged van játékokra!” Így jó kislány vagyok. Ez egyértelműen egy átmeneti időszak – csak végeérhetetlen! Ha elkezdek gondolkodni és felidézni, mit is mondott Sri Aurobindo – nos, ő azt mondta, hogy 300 évbe telik… Van időnk várni, nem kell sietnünk.
Csak egy a bibi: se hatalom iránti érzéked nincs, sem tudásod, sem érzéked a lazításhoz – örökké a testedbe kapaszkodsz, hogy semmi ne történjék vele. Amint élményben van része, ahogy volt is a minap,4 az megrázólag hat rá.
Semmit sem tudunk, semmit, de semmit. Minden szabály... Természetesen a belső élmény és a belsőnk nagyon nemesek, ez nem kérdés. De az a fajta feszültség, nyomás minden percben, minden mozdulatodon… Tudod, PONTOSAN azt tenni, amit tenned kéne, pontosan azt mondani, amit mondanod kellene – a pontos dolog minden mozdulatban… Mindenre figyelned kell, feszülten kell ügyelned mindenre: ez egy állandó, állandó feszültség. Vagy ha a másik hozzáállást választod, bízol az isteni Kegyelemben, és hagyod, hogy az Úr gondoskodjon mindenről, nincs-e ott a kockázat, hogy mindez véget ér, amikor a test elporlad? Racionálisan persze tudom, de a testnek is tudnia kell!
Ha van valaki, aki megcsinálta a kísérletet, és természetesen bölcsességgel bír, ez olyan egyszerű! Azelőtt, amikor ott volt a legkisebb nehézség, nem is kellett mondani semmit, Sri Aurobindonak, és mindent elrendeződött. Most én vagyok az, aki végzi a munkát, senkihez sem fordulhatok, senki sem csinálta még! Ezért ez is egy további feszültség.
El sem tudjuk képzelni – nem tudjuk elképzelni, milyen kegyelem az, hogy ha van valaki, akire rábízhatod magad teljesen! Aki által hagyhatod magad vezetni anélkül, hogy kutatnod kellene. Volt, hogy nagyon, nagyon is tudatában voltam ennek ameddig Sri Aurobindo itt volt. És amikor elhagyta a testét, az egy rettenetes összeomlás... Nem tudjuk elképzelni. Valaki akire hivatkozhatunk teljes bizonyossággal, hogy amit mond, az igazság.
Nincs járható ösvény, ki kell taposni!
1 Reader's Digest, 1964. augusztus: Élő sejtek belső tere, Rutherford Platt.-tól. (vissza)
2 Az első mondat leirata meglehetősen pontatlan. (vissza)
3 Az utolsó mondat leirata pontatlan. (vissza)
4 Amikor a test tudatosságának központja elmozdult. (vissza)
magyar