28. (Napóleont zsarnoknak és császári gyilkosnak nevezték; én viszont...)

Napóleon neve minden fajta kritikák elfogultságainak a küzdőtere, és az emberek a részrehajlásuk, lelki beállítottságuk és politikai véleményük szerint szeretik és gyűlölik, magasztalják fel és pocskondiázzák a Korzikait. Napóleont hibáztatni olyan, mint bírálni a Mont Blanc-ot vagy sárral dobálni a Kancsendzöngát. Ezt a fenomént meg kell érteni és ismerni kell, nem hibáztatni vagy dicsőíteni. Csodálnunk kell őt, de elmeként és nem moralistaként. Sem a dicsőítői, sem a bírálói nem fogták fel eléggé, hogy Bonaparte egyáltalán nem ember volt – ő egy erő volt. Az erőnek csak a természetét kell tekintetbe vennünk. Vannak emberek, akik maguktól értetődően emberfelettiek, nagy szellemek, akik csak használják az emberi testet. Európa emberfelettieknek, mi vibhutiknak hívjuk őket. Ők a Természet manifesztálódásai, egy isteni energiáé, amelyet egy ezzel a céllal megbízott szellem felügyel, és a szellem egy kisugárzás a Mindenhatóból, aki elfogadja az emberi erőt és gyengeséget, de általuk nincs megkötve. Felette állnak a moralitásnak, és rendszerint lelkiismeret nélkül, a saját természetüknek megfelelően cselekszenek. Mert ők nem olyan emberek, akik felfelé az állatiból az istenibe fejlődnek, és küzdenek az alacsonyabb természetükkel, hanem olyan lények, akik beteljesültek és elégedettek magukkal. Közülük még a legszentebbek is megvetik a mindennapi törvényt és szokást, és könnyen, lelkifurdalás nélkül hágják át őket, ahogy azt Krisztus tette nem egy alkalommal, amikor bort ivott, nem tartotta be a szombatot, vámszedőkkel és utcanőkkel érintkezett; ahogy azt Buddha tette, amikor feladta a magától elfogadott kötelességeit, mint férj, mint honpolgár és mint apa; ahogy azt Sankara tette, amikor megszegte a szent törvényt és rátaposott a szokásra és ácsárára, hogy megnyugvással töltse el meghalt anyját. A mi irodalmunkban Isteneknek vagy Sziddháknak vagy Titánoknak vagy Óriásoknak írják le őket. Valmiki tízfejű óriásnak festi le Rávanát, könnyen belátjuk azonban, hogy ez csak az ő látomása volt a képzelet világában, az „asztrális síkon”, és hogy az emberiség kategóriáiban Rávana Vibhuti vagy emberfeletti volt, és ugyanazon rendű lények egyike, mint Napóleon.

A Ráksasza az a páratlan és kiteljesedett individualista, aki úgy véli, az élet az ő saját korlátlan ön-kiteljesedése és ön-érvényesülésére való. Szükséges alkotóeleme ez az emberiségnek, különösen a forradalmak idején. Tiszta típusként az emberben rendszerint ő a múlt teremtménye; jelenleg más alapelemekkel keveredve jelenik meg. De Napóleon egy tiszta típusú Ráksasza volt, erejében és megvalósításában kolosszális. Rettenetes hatalmi és birtoklási étvággyal jött a világra, és Rávanához hasonlóan megpróbálta elnyelni az egész világot, hogy kielégítse természetfeletti étvágyát. Ami csak útjába került, azt sajátjának tekintette – ideákat, embereket, nőket, dicsőséget, megtiszteltetéseket, hadseregeket, királyságokat; és nem volt aggályoskodó a birtokláshoz való jogát illetően. A természetéből fakadt a jogosultsága; a szükségletéből az indokoltsága. Ezt az attitűdöt pár ilyen szóval ki lehet fejezni, mint ezek: „Másoknak lehet, hogy nincs joguk ezeket a dolgokat megtenni, de én Napóleon vagyok.”

A Ráksasza nem altruista [emberbarát]. Ha magát kielégítve, ki tud elégíteni másokat is, akkor az kedvére való; de indítékának nem ezt teszi. Ha el kell tipornia másokat, hogy magát kielégítse, lelkiismeret-furdalás nélkül megteszi. Nem ő az erős ember, a rátermett uralkodó, nem ő a hatalmas? A Ráksaszának Kámája [Vágya] van, Prémája [Szeretete] nincsen. Napóleon nem tudta, mi a szeretet; csak azzal a kedvességgel rendelkezett, ami a birtoklással jár együtt. Szerette Josephine-t, mert kielégítette a természetét, Franciaországot, mert birtokolta, az anyját, mert az övé volt és vele rokonlelkű, a katonáit, mert szüksége volt rájuk a dicsőségéhez. A szeretet azonban nem ment túl azon, hogy szüksége volt rájuk. Ez egy önelégültség volt, és nem volt meg benne az önátadásnak semmilyen eleme sem. A Ráksasza elpusztít mindent, ami szembehelyezkedik vele, és érzéketlen a pusztítás nagyságával szemben. De sohasem kegyetlen. Napóleonban nem volt semmi Néró romlottságából, de egész hadseregeket pocsékolt el  minden lelkifurdalás nélkül, tűzáldozatként dicsősége oltárán; lelövette Hofert és megölette Enghient. Mi van hát a Ráksaszában, ami szükségessé teszi őt? A Ráksasza egyéniség, erő, tehetség; ő Isten második hatalma, dühe, ereje, nagyszerűsége, száguldó féktelensége, arrogáns bátorsága, a lavina, a villámcsapás, ő Balarám ő Jehova, ő Rudra. Ilyenként kell iránta csodálatot éreznünk és tanulmányoznunk őt.

A Vibhuti azonban, bár a maga módján elégedettséget és élvezetet okoz magának, soha nem az önelégültség és élvezet miatt jön. A munka miatt jön, hogy a maga módján segítse az embert, a világot az evolúciójában. Napóleon az egyik leghatalmasabb Vibhuti volt, az egyik legkiemelkedőbb. Vannak olyan Vibhutik, akik visszatartották magukat, a személyiségükben az erőt elrejtették, azért hogy teljesen a munkájukra tudják azt fordítani. Ilyenek voltak Shakespeare, Washington, Victor Emmanuel. Vannak mások, mint Nagy Sándor, Caesar, Napóleon, Goethe, akik nyilvánvalóan ugyanolyan emberfelettiek a személyiségükben, mint a munkában, amit elvégeznek; Napóleon gyakorlati tehetségben az összes modern közül a legnagyobb volt. Tehetségében, bár nem a karakterében, hasonlít a Mahabhárata Bhismájára. Ugyanazzal a szuverén, ellenállhatatlan, világ-birtoklással ragadta meg a háborút, politikát, kormányzatot, törvényhozást; ugyanolyan mesterien bánt a tömegekkel és elképesztő étvágya volt a részletek iránt. Vasból volt az agya  , amely soha nem lankad el, hibátlan volt a memóriája, amely nem veszít el semmit, tiszta volt az ösztönös megérzése, amely spontán precizitással tesz mindent a helyére. Olyan volt ez, mintha egy embernek a Kaukázust kellene a vállain vinni, és ezzel a teherrel eredményesen egy gyorsjáratú gépezetet nagy fordulatszámmal járatni, de azért figyelni és előre látni minden lépést, és sohasem megtorpanni. Annak bizonyítéka, hogy egy emberi testben bármi is képes lehet egy ilyen munkára, már önmagában is egy szolgálat a haladásunk számára, amelyért nem lehetünk elég hálásak Napóleonnak.

Bonaparte műve teljes egészében csodálatra méltó. Igaz, hogy egy időre elvette a szabadságot Franciaországtól, de Franciaország akkor nem állt készen a demokratikus szabadságra. Egy ideig fegyelmet kellett tanulnia a Forradalom katonájától. Nem tudta volna teljesíteni azt a munkát, amelyet elvégzett, ha gátolja őt a forrongó francia Parlament, amely győzelemben túláradó, vereségben elbátortalanodó volt. Be kellett rendez a Francia Forradalmat, már amennyire a föld el tudta azt viselni, és Napóleonnak ezt egy átlagos élet rövid időtartama alatt kellett megtennie. Meg is kellett mentenie a forradalmat. Franciaország agressziója Európa irányában szükséges volt az önvédelemhez, mert Európa nem szándékozott megtűrni a Forradalmat. Európának meg kellett tanulnia, hogy a Forradalom nem anarchiát jelent, hanem egy újraszervezést, a réginél annyival hatalmasabbat, hogy egy ekképp újraszervezett ország egyedül le tudta győzni egész Európát. Ezt a feladatot Napóleon végezte el eredményesen. Azt mondják, hogy külpolitikája megbukott, mert Franciaországot kisebben hagyta, mint ahogy találta. Ez igaz. De nem az volt Napóleon küldetése, hogy Franciaországot földrajzilag megnövelje. Ő nem Franciaországért érkezett, hanem az emberiségét, és még bukásában is Istent szolgálta, és előkészítette a jövőt. Európa egyensúlyát meg kellett zavarni, azért hogy új egyesüléseket lehessen előkészíteni, és Napóleon gigantikus hadműveletei halálosan meg is zavarták. Felébresztette a Nacionalizmus szellemét Itáliában, Németországban, Lengyelországban, és eközben megszilárdította a nagy Birodalmak formálódása felé irányuló tendenciát – a közvetlen jövő pedig a Nacionalizmus és a Birodalom összehangolt megvalósulása volt. Rákényszerítette Európát, hogy elfogadja a politikai és társadalmi átalakítás szükségességét.

Napóleon megdöntésnek punjáján [érdemén] Anglia, Németország és Oroszország osztozott. Meg kellett őt dönteni, mert – bár előkészítette a jövőt és elpusztította a múltat – rosszul kezelte a jelent. Erőszakos kezétől megóvni a jelent – ez volt ellenségei feladata, és ez az érdem e három országnak nagy, azonnali fejlődést hozott, és a huszadik század birtoklását. Anglia és Németország ment a legmesszebb, mert ők cselekedtek a legnagyobb meggyőződéssel, és nemzetként, nem pedig Kormányzatként. Oroszországban a Kormányzat lépett fel, de a nép segítségével. Ezzel szemben azok az országok, amelyek szimpatizáltak Napóleonnal, mint Itália, Írország, Lengyelország, vagy azok, amelyek gyengén vagy helytelenül jártak el, lehanyatlottak, kárt szenvedtek, erőlködtek, és még amikor részlegesen sikeresek voltak, sem tudták teljesen megvalósítani céljaikat. A punja [érdem] azonban mostanra kimerült. A jövő, amellyel a győztes országok kompromisszumot kötöttek, a jövő, amelyet Napóleon szolgált és kezdeti folyamatait előkészítette, követeli a birtokbavételét, és azok, akik a nyomására a leggyorsabban és legtökéletesebben képesek újraszerveződni, fogják birtokba venni a huszadik századot; azok, akik elutasítják, pedig elpusztulnak. Az első ajánlatot azok kapják, akik jelenleg hatalmon vannak; mások egy ideig mellőzve vannak. A Szocializmus eszméje emiatt Angliában, Németországban és Oroszországban a legkitartóbb; de ezekben az országokban mind egy makacs és elvtelen ellenállással szembesül. A huszadik század első évtizedei fogják kiválogatni a választott nemzeteket.

Marad a Nacionalizmus és a Birodalom kérdése, amely minden nemzetnek fel van téve, de főképpen Angliának. Fel van neki téve Írországban, Egyiptomban, Indiában. Neki van meg a legkedvezőbb lehetősége, hogy összehangolja a Nacionalizmus és a Birodalom ellentétes igényeit. A Nacionalizmus elleni harc során saját jövőjének esélye ellen harcol, és az indiai Nacionalizmus feletti ideiglenes győzelme az egyik dolog, amitől védőszellemeinek leginkább félniük kell. Mert a visszahatás olyan iszonyú lesz, mint az a visszahatás, amely megdöntötte Napóleont. Az a téveszme, hogy India önkényuralmi birtoklása elengedhetetlen a Birodalom megtartásához, a vesztét jelentheti. Elengedhetetlen számára, ha Napóleonhoz hasonlóan Ázsia és a világ meghódítását tervezi; nem szükséges azonban a birodalmi önkiteljesedéséhez: hiszen még India nélkül is nagyobb Birodalmat birtokolna, mint a Római. Valódi tisztsége Indiában a megbízott és az ideiglenes gyám; egyedüli bölcs és igazságos politikája megbízásának az átruházása gyámolítottjára – szövetség, nem pedig tulajdonlás céljából. Az a lehetőség, amelyről Napóleon álmodott, egy nagy Indiai Birodalom, neki adatott meg, és nem Napóleonnak. Ez a lehetőség azonban kétélű fegyver, amely, rossz célra használva, alkalmasint visszatámad a fegyver forgatójára.

Forrás: Aurobindo.hu