...

Honnan tudhatjuk, kérdezed, hogy mikor késztet minket az Isteni Akarat cselekedni? Az Isteni Akaratot nem nehéz felismerni. Félreismerhetetlen. Anélkül is megismerhetjük, hogy nagyon messze jutnánk az ösvényen. Csak hallgatnunk kell a hangjára, arra a halk hangra, amely itt van a szívben. Ha egyszer hozzászoksz, hogy figyelj, akkor, ha bármit is teszel, ami ellentétes az Isteni Akarattal, kellemetlenül fogod érezni magad. Ha ragaszkodsz a rossz csapáshoz, akkor nagyon zavart leszel. Ha azonban valamilyen anyagi kifogást hozol fel a kellemetlenséged okaként, és tovább haladsz a magad útján, akkor fokozatosan elveszíted az érzékelés képességét, és végül tovább csinálhatsz mindenfajta helytelen dolgot, és nem fogsz kellemetlenséget érezni. (Fordítás: Aurobindo.hu)

A meditációval eltöltött órák száma nem bizonyíték a spirituális fejlettségre. A fejlődésed bizonyítéka az, ha már nem kell erőfeszítést tenned ahhoz, hogy meditálj. Ekkor inkább az igényel erőfeszítést, hogy abbahagyd a meditálást: nehézzé válik abbahagyni a meditációt, nehéz abbahagyni azt, hogy az Istenire gondolj, nehéz lejönni a közönséges tudatba. Akkor lehetsz biztos a fejlődésedben, akkor értél el valódi haladást, amikor az Isteniben való összpontosítás elengedhetetlenné válik az életedben, ha enélkül nem tudsz életben maradni, amikor ez természetes módon folytatódik reggeltől estig, bármilyen tevékenységgel vagy is elfoglalva. Amire szükség van a részedről, az a tudatosság; hogy állandóan tudatában légy az Isteninek. Ha erőfeszítést kell tenned, hogy belemerülj a meditációba, akkor még nagyon messze vagy attól, hogy képes legyél megélni a spirituális életet. A végső cél, hogy folytonos egységben legyünk az Istenivel, nem csak a meditációban, hanem az aktív élet egészében is.

  A nagy modern muzsikusok közül jó néhánynak, amikor alkottak, a tudatuk kapcsolatba lépett egy magasabb tudatossággal.  César Franck játszott az orgonán mint egy ihletett; számára volt egy megnyílás a pszichikai létbe és ő tudatos volt erre, és nagy mértékben kifejezte azt. Beethoven, amikor a Kilencedik Szimfóniát komponálta, megvolt egy nyitásnak a víziója a magasabb világba és a leereszkedésre egy magasabb világból a földi síkba.  Wágnernek erős és hatalmas sugalmazása volt az okkult világtól; az okkultizmusnak az ösztöne és az okkultnak az érzékelése megadatott neki és azon keresztül kapta a legnagyobb inspirációit. Ám elsősorban a vitális szinten dolgozott, és elméje folyamatosan jött megzavarni és mechanikussá tenni ihletét. Munkája nagyobb részt túl vegyes, nagyon gyakran homályos és nehéz, habár erős. De amikor ő átjutván a vitális és mentális szinteken és elér egy magasabb világot, rendkívüli szépsége volt a pillantásai némelyikének, mint a Parsifalban, a Trisztán és Izolda egyes részeiben és leginkább annak utolsó nagy felvonásában.

  Van egy tartomány messze meghaladva az elmét, amit nevezhetnénk a harmónia világának, és ha képesek vagytok elérni azt, meg fogjátok találni a földön bármilyen formában már megnyilvánult összes harmónia gyökerét.  Például, van a zene egy meghatározott vonala, néhány legfelsőbb zenei hangból, amely mögött két művésznek az alkotása áll, akik egymás után jöttek - az egyik Bach egy versenyműve, egy másik Beethoven egy versenyműve. A kettő nem egyforma papíron, és különböznek a külső fülnek, de lényegükben azonosak. Egy és ugyanaz a tudatosság rezgése, a kifejezésteljes harmónia egy hullámát megérintette mindkét művész.  Beethoven megragadott egy nagyobb hányadot, de az keveredettebb volt elméjének invencióival és interpolációival; Bach kevesebbet kapott, de amit megragadott, tisztább volt. A rezgés a tudatosság győzedelmes megjelenése volt, a tudatosság kitépi magát a tudatlanság méhéből egy diadalmas felkelés és születés közepette.

További információ a témával kapcsolatban itt található>

… olvasol valamit és ráakadsz egy gondolatra, amit nem értesz – meghalad téged, semmit nem értesz, és a fejedben úgy hever, akár egy tégla, és ha próbálsz megérteni, akkor az egyre jobban olyan lesz, mint egy tégla, mint egy merev valami, és ha makacsul kitartasz, akkor ez fejfájást okoz. Csak egyetlen teendő van: ne küzdj a szavakkal, maradj ilyen (kézmozdulat: kinyújtott, mozdulatlan), lazulj el, egyszerűen tágulj, tágulj. És ne próbálj megérteni, legfőképpen ne próbálj megérteni – hagyd bejönni a dolgot, így, teljesen finoman, és lazulj el, lazulj el, és ebben az ellazulásban a fejfájásod elmúlik. Már nem gondolsz semmire, vársz néhány napot, és belülről felfogod: „Ó, mennyire világos! Értem, amit nem értettem.” Ez ilyen könnyű. Amikor olvasol egy könyvet, ami meghalad téged, amikor olyan mondatokba ütközöl, amiket nem értesz – azt érzi az ember nincs összefüggés a fejében – hát, akkor ezt kell csinálni; elolvassuk a dolgot egyszer, kétszer, háromszor, majd nyugodtan maradunk és lecsendesítjük az elmét. Két hét múlva elővesszük ugyanazt a részletet, és olyan világos, mint a nappali fény. A fejben minden megszerveződött, az agy alkotóelemei, amelyek hiányoztak a megértéshez, kialakultak, fokozatosan minden létrejött, és már értjük a dolgot. Tudom, sok ember, akik, amikor szoktam mondani nekik valamit, bizonyították, — ők nem értettek semmit az egészből. Ők voltak bezárva a fejükben, amely nem tudta elkapni a gondolatot, amely kidobta, megtagadta erőszakosan.

I knew many people who, when I used to tell them something, argued, — they did not understand anything at all. They were shut up in their mind which could not catch the thought, which threw it out, refused it violently. You have said something, you don’t insist; you have said it, that’s all; if need be you say it a second time, but you don’t insist. A week, a month later, those very people come looking for you and tell you with strong conviction, “But things are like that, you don’t understand, things are like that!” It is exactly what you have told them, you know. But they tell you, “I thought about it, now I know, it is this, it is truly this.” If you have the misfortune to tell them, “But this is exactly what I had told you”, they pull a long face! And they don’t understand any longer.

Van az exteriorizációnak néhány nagyon figyelemre méltó esete. Elmondok két macskákkal kapcsolatos történetet amik elég régen történtek Franciaországban. Az egyik nagyon régen történt, még a háború előtt. Szoktuk kisebb találkozókat tartani minden héten - egy maroknyi barát, három vagy négy, akik megvitattak a filozófiai, spirituális élményeket, stb. Volt egy fiatal fiú, egy költő, ám aki elég könnyelmű volt; nagyon intelligens, egy tanuló Párizsban. Ő szokott jönni rendszeresen ezekre az összejövetelekre (ezekre szerda esténként került sor), és egy este nem jött. Meglepettek voltunk; találkoztunk vele néhány nappal azelőtt, és azt mondta, hogy eljön - nem jött. Vártunk sokáig, a találkozó véget ért, és a távozásnál kinyitottam az ajtót, hogy kiengedjem az egybegyűlteket (az én otthonomban voltunk, ott tartottuk ezeket az összejöveteleket), kinyitottam az ajtót, és ott ült előtte egy sötét szürke macska, berohant a szobába mint az őrült és rám ugrott kétségbeesetten nyávogva. Belenéztem a szemébe, és azt mondtam magamnak: "nézd csak, ezek a szemek X.Y. szemei" (azé, aki nem jött el). Azt mondtam: "Bizonyára valami történt vele." És másnap megtudtuk, hogy már meggyilkolták az éjszaka folyamán; másnap reggel találtak rá megfojtva az ágyán. Ez az első történet. A másik sokkal később történt, amikor a háború volt - az első [Világ] Háború, nem a második - a lövészárkok háborúja. Volt egy fiatal férfi, akit nagyon jól ismertem; költő volt és művész (már beszéltem róla) aki elment a háborúba. Besorozták katonának, egy nagyon fiatal tiszt. volt. Adott nekem, (a fiú szanszkritul tanult, és nagyon jól tudta a szanszkritot, nagyon tetszett neki a buddhizmus, végül is igazán a szellem dolgai érdekelték, nem egy közönséges fiú volt, távolról sem), odaadta nekem a fényképét amin egy nagyon jól megírt szanszkrit mondat volt saját kezével ráírva. Bekereteztem ezt a fényképet, és odatettem egyfajta szekreter fölé (meglehetősen nagy fiókos íróasztal); nos, föléje akasztottam ezt a fényképet. És abban az időben nagyon nehéz volt, híreket kapni, nem is nagyon tudtuk, mi történik. Időről időre szoktuk leveleket kapni tőle, de sokáig nem volt semmi, amikor egy nap bementem a szobámba, és abban a pillanatban ahogy beléptem, minden látható ok nélkül a fénykép leesett a falról ahol lógott, és az üveg hangos csattanással széttört. Kicsit aggódtam, mondván: "valami baj van." De nem volt hír. Két-három nap múlva (ez az első emeleten történt; a házban ahol laktam, volt egy szoba az emeleten, a többit a földszinten, és volt egy kertbe vezető lépcsősor) kinyitottam a bejárati ajtót, és egy nagy szürke macska rohant be — ezúttal világosszürke — egy csodálatos macska, és ahogy a másik is tette, nyávogva rám vetette magát. Belenéztem a szemébe — ezek a szemek... azé a fiúé voltak. És a macska forgott, és forgott körülöttem, és egész idő alatt nyávogva rángatta a ruhámat. Ki akartam tenni, de nem ment, letelepedett és nem akart mozdulni. Másnap benne volt az újságban, hogy ezt a fiút holtan találták két lövészárok között, három napja volt halott. Azaz, abban az időben kellett meghalnia amikor a fényképe lesett. A tudatosság elhagyta a testet teljesen: ő ott volt elhagyottan, mert nem mindig mennek megnézni, hogy mi történik a lövészárkok között; nem tudták, értitek; két-három nap múlva találtak rá; abban az időben valószínűleg ezért, kiment teljesen a testéből, és határozottan közölni akarta velem, hogy mi történt, és megtalálta ezt a macskát. Mivel a macskák a vitálisban élnek, egy nagyon fejlett vitális tudatosságuk van, és ezért könnyen megszállhatók vitális erőkkel.

Ám ez a két példa egészen rendkívüli, mert ők mindketten szinte azonos módon jöttek, és mindkét esetben ezeknek a macskáknak a tekintete teljesen megváltozott — emberi tekintetük lett.

CWM 4. kötet, 1951. április 14.

   Februárban azt üzented, hogy "egy új fény fogy ragyogni a földre" és ezután (1953 Március 5.-én) meghalt Sztálin. Jelképez ez bármit?

   Ez csak kis eredmény lenne. Sztálin halála nem változtatta meg a világ állapotát (ahogy sajnos Hitler halála sem). Ennél valami többre lenne szükség.

Ez olyan, mint amikor guillotinba kerül egy gyilkos: amikor levágják a fejét, a szelleme visszamarad és kivetül ő köré. Ez egy vitális formáció, ami az egyik jóindulatú nézőbe száll át, aki emiatt hirtelen bűnözési ösztönt fog magában érezni. Nagyon sok ilyen ember van, különösen nagyon fiatal bűnözők, akik ezt beismerték, amikor rákérdeztek náluk. Feltették a kérdést: "Mikortól érzel gyilkolási vágyat?" és gyakran azt válaszolták: "Akkor ragadott, meg amikor láttam XY kivégzését."

   Tehát ennek semmi haszna, egyik vagy másik halálának. Ez nem sok segítség - a dolog máshova száll. Ez csak egy forma. Ez olyan, mintha tennél valami nagyon gonoszat egy bizonyos ingben, eldobod az inged és azt mondod: "Többé már nem vagyok ártalmas." Tovább fogod folytatni egy másik ingben!

   Ha az élet halállá konvertálódott, az élet maga miért nem hal meg?

   Mert jól védi magát. Amit mondasz való igaz, de gondosan ügyel arra, hogy ne inkarnálódjon a Földre. És a vitális világban nincs halál, ott nem létezik. Ez a materiális világban létezik, és nagyon vigyáz rá, hogy ne inkarnálódjon.

   Sztálinnak eleve elrendeltetett, hogy az legyen aki volt?

   Sztálin? Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy emberi lény volt. abban az értelemben, hogy szerintem nem volt pszichikai lénye. Vagy lehet, hogy volt neki -  minden anyagban, minden atomban van isteni központ - de úgy értem, hogy tudatos pszichikus lénye, kialakult, egyéniesült. Nem hiszem. Úgy hiszem közvetlen inkarnációja volt a vitális világ egy lakójának. És ez volt a nagy különbség közte és Hitler közt. Hitler egyszerűen ember volt, és emberként nagyon gyenge elméjű volt, nagyon szentimentális  - egy jelentéktelen munkás tudatossága volt (volt aki azt mondta, hogy jelentéktelen cipész), mindenképp kis munkás, vagy kis iskola igazgató, valami ilyesmi, nagyon alacsony tudatosság és elképesztően szentimentális, amit franciáúl "fleur bleue"-nek mondunk, nagyon gyenge.

    De megszállták. Természetében nagyon középszerű volt. Médium volt, egy nagyon jó médium - egyébként a dolog egy spirituális szeánsz során szállta meg. Abban a pillanatban történt amikor az epileptikusnak leírt görcsei történtek. Ezek nem epileptikusak voltak: ezek a megszállás rohamai voltak. Ezért volt neki valamilyen hatalma ami azonban nem volt nagy. De amikor megakart tudni valamit erről az erőről elment a várába, ott "meditáció" során nagyon intenzíven életre hívta amit ő az "istenének", az ő legfőbb istenének hívott, ami a Nemzetek Ura volt. És minden csodásnak tűnt számára. Egy lény volt. kicsi - ezüst páncélban, ezüst sisakban és arany tollal jelent meg előtte! Egy olyan erős fényben, hogy a szemei alig láttak, alig bírták a ragyogást. Természetesen nem jelent meg fizikailag - Hitler médium volt, látta. Egyfajta tisztánlátással rendelkezett. És ilyenkor voltak rohamai - vergődött a földön, habzott, harapta a szőnyeget, ijesztő volt az állapota. A körülötte lévők ismerték ezt. Nos, az a lény a "Nemzetek Ura." És még csak nem is az eredeti Nemzetek Ura, csak egy kisugárzása a Nemezetek Urának, egy nagyon erős emanációja.

   Ha úgy döntene, hogy eltűnik, ez az Isteninek hatalom/erő veszteség lenne?

   Micsoda? Miket mondasz? Hova tűnne? Mit nevezel eltűnésnek? Hova tűnne? Ismered Ramayana történetét. Mit választott Ravana? Tudod? Nagyszerű, ezt hívjuk eltűnésnek: vagyis amikor többé nincs egyénisége.

   Nem mondták el nekünk mi történt Rávana-val halála után.

   Nem mondták el nekünk? Nekem elmondták. Azt mondták, hogy Rávana úgy döntött, feloldódik a Legfelsőbben, hogy teljesen feloldódott Benne, elvesztette egyéniességét, már nem volt különálló lény, visszatért az Eredethez, feloldódott a Legfelsőbben. És még mielőtt ezt megtette úgy döntött, eljátssza ezt a szerepet, az ő ellenséges lény szerepét, mert az út sokkal rövidebb mint azok számára kik elkötelezettek és engedelmeskednek. Sokkal gyorsabban halad, majd, egy nap a Legfelsőbb úgy dönt elég, és egyszerűen csak megsemmisíti őket. Nem tud eltűnni az Isteniből, mert minden Isteni! Elvesztheti egyéniességét, egybeolvadhat, feloldódhat a Legfelsőbben.

   Egyébként semmi nem tűnik el, a forma az ami eltűnik, de az alkotó elemek tovább léteznek. Minden örökkévaló mert minden Isteni és semmi nem tud eltűnni az Isteniből, mert minden isteni. De a formák eltűnnek. És e formával való azonosulás miatt van, hogy eljön a halál benyomása; de az alkotó elemek örökkévalóak mert minden örökkévaló. A forma az, ami eltűnik.

   Szóval, egyes lények úgy döntenek, hogy teljesen feloldónak, így, a végtelenben, az egységben (vagyis elvesztik egyéni tudatosságukat, többé nincs semmilyen egyéni tudatosságuk, nem léteznek többé egyéni tudatosságként), van, aki ezt választja, ahelyett, hogy rendelkezne egy egyéni tudatossággal, átadná magát az Isteninek és e tény által tudatosan és személyesen halhatatlanná válna. Jobban szeretik a feloldódást és a személyes eltűnést, mint az átalakulást, önmaguk odaadását.

   Miért?

   A büszkeség miatt, gondolom. Mindig a büszkeségről van szó. Alapvetően a legelejétől fogva a büszkeségről van szó - majdnem minden vallás kimondta. Ez a büszkeség, vagyis egyfajta tudatosság az ember saját erejére és fontosságára.

   Azt mondja, hogy ez a négy emanáció a Legfelsőbb része volt. Hogyan létezhet más tudatosság, mint az Övé?

   Egy másik tudatosság? De hát nincs másik tudatosság! Az emanáció lényege hogy tárgyiasít önmagából egy részt, ami lehetségesen magában hordozza a kivetítő  tulajdonságait. De ha ezek a kivetítések a szabad akarat megadásának szándékával történnek (márpedig így történtek) akkor, ahogy mondtam, ezek az emanációk vagy követhetik ezt a szabadságot és függetlenséget vagy fenntarthatják kapcsolatukat a kivetítővel, mert szabadon dönthetnek. Az erő és hatalom, amit magukban hordoznak bőségesen elég ahhoz, hogy megadja számukra a fontosság és hatalom benyomását. Hogyha ők, szabad akaratukból úgy döntenek, hogy nem maradnak kapcsolatban, abban az értelemben, hogy megadják magukat a Legfelsőbbnek, hogyha úgy döntenek, arra használják a hatalom, tudatosság és erő adagjukat, amit magukban hordoznak, hogy függetlenül tegyék meg, amit meg kell tenniük, pontosan ennek tényével elvágják magukat forrásuktól - de ettől függetlenül lényük alkotóelemei azok, amik a Forráshoz tartoztak. És ezért van, hogy még ha el is vágják magukat önként, a tudatosság mélységeiben van egy kapocs, ami elpusztíthatatlan. Ez az identitás kapcsa. De a külső megtestesülés, mivelhogy a létfontosságú döntési szabadsággal lettek kivetítve, nos, szabadon választhatnak, hogy ezt vagy azt teszik. Ezért van, hogy még a legrosszabb bűnözőben is valahol a mélységekben ott van az isteni fény. Úgy hiszem olvastátok azt a részt Vivekananda-tól amikor azt mondja (nem emlékszem a pontos szavakra), hogy a bűnözőnek azt kell mondani: "Ébredj, ébredj fény lénye és süss ki!"

   Nemrég, amikor azt mondtam, hogy felolvasom nektek a történetet, ahogy az ember a gyerekeknek olvas fel, pontosan azért volt, mert én materiális történetként olvastam fel. De ezeket a dolgokat a saját környezetükben kell látni, ami egy spirituális környezet és nem materiális. Ott a dolgok nem úgy történnek, ahogy itt.

   De még mindig igen! Ami itt történik az jelképesen ugyanaz a dolog, abban az értelemben, hogy a gyermek, aki megszületik semmi más, mint anyja egy darabja még materiálisan is, teljesen materiálisan majdnem. teljesen néhány óráig, majdnem két napig és kevésbé de nagyon is érzékelhetően két hónapig a szubsztancia kapcsa oly erős, hogy tényleg az a benyomás, hogy önmagának egy önmagán kívüli fizikai kiterjesztése. Ez pontosan az emanáció eleme. De ez nem akadályozza meg a gyerekeket, hogy amikor felnőnek teljesen függetlenné váljanak a szüleiktől és olykor teljesen különbözőek legyenek, de a forrásnál, az elején, ez ugyanaz a dolog. Ez ugyanaz az anyag, teljesen ugyanaz, csak exteriorizálódott, ennyi az egész.

   Az emanációk szempontjából ez ugyanez a jelenség, de nem a materiális szinten van, hanem a legmagasabb spirituális szinten. Ami itt történik az annak jelképe, ami a magaslatokban történik.

   Nos, sosem merült fel bennetek a kérdés, "Hogyan van az, hogy a gyerek akinek apja és anyja ilyen jó, őszinte, nagylelkű, igazságos mégis ilyen gazfickó lett?" Eltűnődhettek rajta, de ez nem jelent semmi lehetetlent. Ez ugyanez. Alapvetően minden a lény belső felépítésén múlik. Nincs két pontosan ugyanolyan lény; nincs két ugyanolyan alkotóelem sem. Minden a lény belső szervezésén, az integrál szervezésén múlik, a renden, ami alapján a belső elemek szervezve vannak, és a köztük lévő kapcsolaton - még úgyis, hogy a külső forma különbözik, mert a sejtek nem ugyanígy szerveződnek. De mivel ez egy folyamat, amit folyamatosan láttok, a születésetek homályában, amit mindennap láttok igen természetes lesz számotokra. De ez ugyanez. Teljesen természetes nektek, hogy egy gyermek egészen más, mint anyja és apja - és mégis ez ugyanez. És kezdjük azzal, hogy a Legfelsőbb kivetítésében az egyik rész szükségszerűen más, mint az egész, bár benne van az egész lehetősége, de ez a teljesség nincs kifejezve. És mivel az egész nincs kifejezve ez elkerülhetetlenül más, mint az egész, mert a belső szervezés más. Itt úgy gondolom, ez elég.

  Majdnem megérintettük a filozófiát.

  Au revoir, gyermekeim.

A témával kapcsolatban további információ itt található>

A beszélgetés alapjául Sri Aurobindo: A Jóga alapjai I. fejezet, "A nyugalom, a béke és az egyenlő megítélés" szolgált.

Az jó, ha a fizikai rész egyre tudatosabbá válik, de nem szabad, hogy lesújtsák azok a közönséges emberi reakciók, amelyek tudatosulnak benne, vagy, hogy nagyon megviseljék, vagy, hogy felboruljon miatta a lelki egyensúlya. Az egyenlő elbírálásnak a szilárdsága, az uralom és a kötődés-mentesség kell, hogy megjelenjen az idegekben és a testben ugyanúgy, ahogy az elmében is, amely lehetővé fogja tenni a fizikai rész számára, hogy ezeket a dolgokat megismerje, és anélkül kerüljön kapcsolatba velük, hogy bármilyen zavart érezne miattuk; a környezetben lévő folyamatok nyomását fel kell ismerni, tudatossá kell váljanak a számunkra, el kell utasítani és el kell vetni őket, és nem csak érezni és szenvedni kell miattuk.

*
*     *

Kedves Anya, hogyan érhetjük el, hogy elhatározásunk szilárd legyen?

Úgy, hogy akarjuk, nagyon szilárdan! (Nevet)

Nem, ez viccnek tűnik ... de teljes mértékben igaz. Az ember nem akar igazán. Mindig ott van egy "ha" ... Hiányzik az őszinteség. Ha őszinték vagytok, rájöttök: eldöntöttétek, hogy így vagy úgy lesz, de ott van valami belül, ami egyáltalán nem döntött, és csak egy pillanatnyi habozásra vár, hogy előtörjön. Ha őszinték vagytok, őszintén megragadjátok ezt a megbújó részt, ami várakozik, nem mutatja meg magát, mely tudja, ha eljön a határozatlanság pillanata, akkor előtörhet, és olyasmire kényszeríthet, amit eldöntöttetek, hogy nem tesztek...

De ha valóban akartok valamit, akkor az egész világon semmi sem akadályozhat meg, hogy azt tegyétek, amit akartok. Csak nem tudjuk, miként akarjunk. Megosztottak vagyunk az akaratunkkal kapcsolatban. Ha nem vagytok megosztva, akkor semmi és senki a világon nem tud rávenni, hogy megváltoztassátok az akaratotokat.

Azonban nem tudunk akarni. Tulajdonképpen nem is akarunk. Ezek a gyenge vágyak: "Nos, ez így van ... Jó lenne, ha amúgy lenne ... Igen, jobb lenne, ha amúgy lenne ... Igen, szeretném, hogy amúgy legyen." De ez nem akarat. És hátul, az agy egy szegletében megbújva ott van valami, ami figyel, és azt mondja: „nekem miért kellene ezt akarnom? Elvégre az ember akarhatná az ellenkezőjét is." És hogy kipróbáljátok, vártok ... Mindig találunk ezer indokot, hogy az ellenkezőjét tegyük. És ah, elég egy kis megingás ... a dolog lecsap és már ott is van. Ha azonban akarunk, ha valóban tudjuk, hogy ezt akarjuk, ha valóban akarjuk, és ha egész lényünk ebben az akaratban összpontosul, akkor semmi a világon nem akadályozhat meg, hogy végrehajtsuk, vagy, hogy a végrehajtására elköteleződjünk, attól függően, hogy miről van szó.

A beszélgetés alapjául Sri Aurobindo: A Jóga alapjai I. fejezet, "A nyugalom, a béke és az egyenlő megítélés" szolgált.

A feltétlen hit – hit, hogy az fog történni, ami a legjobb célt szolgálja, és hogyha igazi eszközzé tesszük magunkat, annak gyümölcse az lesz, amit az Isteni Fény által irányított akaratunk a megteendő dolognak lát: a kartavjam karma

*
*     *

Mitől függ a tapasztalás, Anya?

Ó, nagyon sok dologtól... Vannak, akiknek spontán módon vannak tapasztalásai - ezek az előző életeiktől, a neveltetésük módjától, a jelenlegi pszichikus lényük kialakulásánál jelen lévő erőktől, és a születésük előtti hatásoktól függenek. Ezek az emberek spontán tapasztalnak. Ők nem sokan vannak. Vannak, akik számára a tapasztalás kitartó erőfeszítés eredménye. Ők törekszenek, meghatároznak maguknak, vagy elkezdenek követni egy diszciplínát az eredmény érdekében. Néha nagyon sok időbe telik, hogy elérjünk bármit is. Összességében attól függ, miként vagyunk felépítve. Ismertem tudatlanokat, akik a tisztánlátásról, belső észlelésről igen kiváló tapasztalatok ra tettek szert. Nem értettek semmit abból, ami történt velük, vagy amit láttak. Megvolt viszont az adottságuk.

De akkor ennek semmi hatása sincs a külső életre, ugye?

Nincs.

Akkor mi haszna a tapasztalásnak?

Nem "haszon" kérdése. A világon nem minden haszonelvű. Azért van így, mert így van. Feltehetjük a "mi haszna" kérdést annak, akit csak a tapasztalás érdekel, aki nincs intellektuálisan vagy spirituálisan felkészülve, aki arról fantáziál, hogy tapasztal. Tőle megkérdezhetjük: "Mi haszna ennek? Nem ez fog a spirituális élethez vezetni. Segíthet, ha elindultál az úton. Ha őszintén elindultál az úton, a téged érő élmények még hasznosak is lesznek. Ám a tapasztalás keresése csak a tapasztalás kedvéért teljesen haszontalan." Azt is mondhatjuk: "Mi a jó ebben? Ez csak fantáziálás egy másik síkon, egy más fajta vágy, de attól még vágy."

Ugyanakkor normális esetben a belső fejlődésben elért fokozatot, a valódi tudatosság felé tett minden lépést bizonyos számú kapcsolódó tapasztalás kísér, amely lehetővé teszi, hogy megértsük a helyzetünket: ez természetesen normális. Így kellene történnie.

Ám ezek általában nem olyan szenzációs tapasztalások, amelyeket nagyra kell tartani. Az embernek hirtelen megvilágosul a tudata, belső iránymutatása, vagy szokatlan észlelése támad. Amikor azonban nem kizárólag a tapasztalásra vágyakozik, akkor nem tulajdonít neki nagy fontosságot. Néha még a kellő fontosságot sem adja meg: jön az iránymutatás, mutat neki valamit, de még csak tudatában sincs. Oe hát nem ezek a dolgok adják az érzést, hogy csodálatos világban élünk! Ezek a dolgok egészen szokványosak. Hirtelen megnyílik az elme, jön egy fény, és megértünk valamit, amit előtte nem: ezt egészen természetes jelenségnek vesszük. Pedig spirituális tapasztalásról van szó, arról, hogy tisztán látjuk a helyzetet, megértjük, hogy mi zajlik bennünk, milyen állapotban vagyunk, pontosan meglátjuk, milyen fejlődést kell elérnünk, mit kell kijavítanunk. Ez is tapasztalás, belülről jövő: ez a pszichikus jelzése. Az emberek ezt is hajlamosak szokványosként felfogni. Nem tulajdonítanak neki nagy fontosságot.

Általában az emberek "tapasztalás" alatt vagy teljesen extravagáns jelenségekre, levitációra stb. gondolnak, vagy érzéki víziókra: mondjuk a jövő látására, vagy olyan közönséges dolgokra, mint, hogy képesek megmondani, hol van egy elveszett dolog és hasonló apró trükkök. Ez az amit az emberek úgy hívnak: "tapasztalás".

Nos általában azok, akiknek ilyen képességeik vannak, képzetlenek, de bizonyos oknál fogva valamilyen adottsággal látják meg a napvilágot, mint ahogy egyesek zenésznek, mások festőnek, megint mások tudósnak születnek. Ők született látók, és előfordul, hogy ha e képességet arra kell használniuk, hogy megkeressék a kenyerüket, akkor a képességet teljesen elrontják. Ha kényelmesen élnek, és nem kell kenyérkeresésre használniuk a képességüket, akkor a barátaik között lesznek híresek. Bárhogy is legyen, egy ilyen képesség mindig alkalmat ad egyfajta üzleti szellemre. Nagyon kevesen vannak, akik az ilyen adottságukat sem hírnév-, sem pénzkeresésre nem használják. Ám ezek az adottságok nem túl magas szintűek. Úgy is szert lehet rájuk tenni, hogy nem élünk spirituális életet. Egyáltalán nem függnek a belső spirituális magasságtól. Nem szabad a fejlődés jeleinek hinnünk őket.

Ezenkívül egyvalami biztos: azok, akik nem rendelkeznek e képességekkel (amint mondtam, vannak, akik spontán birtokolják őket bizonyos születési sajátosságnak köszönhetően), de szeretnének rájuk szert tenni, mondjuk a jövőbe látás képességére, amely hasonlít a próféciához, a képességre, hogy tudjuk, mi fog történni, kapcsolatba léphetnek azzal a területtel, ahol ezek a dolgok történnek - nem véletlenül, irányítás nélkül, hanem akaratlagosan. Ez valóban remek munka. Ezért van, hogy néhányan nagyon nagy értéket tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak. Ám csak akkor van értékük, ha irányítják őket, akarat és belső fegyelem eredményeként jönnek létre. Ez esetben hasznosak, mert azt bizonyítják, hogy egy olyan területtel léptünk kapcsolatba, ahova nehéz tudatosan, akaratlagosan és tartósan belépni. Ez nagyon nehéz, hatalmas fejlődés szükséges hozzá. Ezután, ha biztosak akarunk lenni benne, hogy mit láttunk... azt mondtam, hogy azok, akik tisztánlátásukból szakmát faragnak, elüzletesítik, de igazából ennél is rosszabb, csalásról van szó! Amikor nem látnak semmit, akkor kitalálnak valamit. Ha ez a szakmájuk, az emberek azért jönnek hozzájuk, hogy a jövő felől tudakozódjanak, ezért ha nem látnak semmit, muszáj kitalálniuk valamit, különben elvesztik a hírnevüket és az ügyfeleiket. Ezért a képesség becsapássá, hamissággá, csalássá vagy meghamisítássá válik.

Ám amikor tiszta, helytálló információt akarunk, ha a dolgok igazságával akarunk kapcsolatba kerülni, és előre látni - nem a kis mentális felépítményünkkel, hanem tudni akarjuk, a dolgok hogyan, hova és mikorra vannak elrendelve - ahhoz nagyon nagy mentális tisztaság kell, nagyon nagy vitális egyensúly, a vágy és preferencia hiánya. Soha nem akarhatjuk, hogy a dolgok ilyenek vagy olyanok legyenek, hiszen ez azonnal meghamisít ja azt, amit látunk.

Mindazok, akiknek látomásaik vannak, általában eltorzítják őket, mindannyian, szinte kivétel nélkül. Azt hiszem, nincs egy a millióból, aki ne torzítaná el, amit lát, hiszen amint az agyhoz ér a kép, a preferenciák, vágyak, kötődések térségébe jut, és ez elég, hogy egyedi színezetet vagy kinézetet adjon annak, amit látunk. Még ha helyesen is láttuk, helytelenül fordítjuk le a tudatban. Ehhez valóban magas fokú tökéletesség szükséges.

Tökéletességre azonban akkor is szert tehetünk, ha nincs látnoki adottságunk. A tökéletesség olyan nagy lehet ezen adottsággal együtt, mint nélküle. Ha különösen érdekli az embert, erőfeszítést tehet, hogy elérje. Ha nagyra tartunk bizonyos adottságokat, akkor erőfeszítést tehetünk értük, vagy azon is munkálkodhatunk, hogy megváltoztassuk az érzékek működését. Azt hiszem, már elmagyaráztam, hogyan láthat, hallhat valaki a távolba, akár a fizikai síkon; de ehhez nagy erőfeszítés kell, amely talán nem mindig arányos az eredménnyel, hiszen ezek mellékhatások, nem a legfontosabb, központi eredmények. Olyan mellékhatások, amelyek lehetnek érdekesek, de önmagukban nem jelentenek spirituális életet, nélkülük azonban élhetünk spirituális életet.

A kettő együtt talán nagyobb képességgel jár. Ám ehhez is azt kell mondanunk magunknak: "Ha úgy kell lennie - ha felveszem a megfelelő hozzáállást, meghódolok az Isteni előtt, és teljesen neki szentelem magam - akkor megkapom az adottságot." Ha valaki őszintén meghódol, igaz módon és teljes mértékben, akkor minden pillanatban az, aminek lennie kell, azt teszi, amit tennie kell, és tudja, amit tudnia kell. Ehhez természetesen felül kell emelkedni az egó kicsinyes korlátozásain - ez nem egyik napról a másikra történik. De ez megtörténhet.

CWM 6. kötet, 1954. október 6.

A Buddha azt mondta, a tudatlanságból jön. Többé-kevésbé így van. Van a lényben valami, ami úgy képzeli, valami szüksége van másra, hogy elégedett legyen. És a bizonyság, hogy a vágy tudatlanság, az, hogy amikor kielégítjük, akkor már nem törődünk vele, százból kilencvenkilenc és félszer. Azt hiszem, közvetlenül a keletkezésében a vágy egy homályos szükséglet a növekedéshez, mivel az élet legalacsonyabb formáiban a szeretet átváltozott arra a szükségletre, hogy elnyeljünk, magunkba szívjunk egy másik dolgot és egyesüljünk vele. Ez a szeretet legkezdetlegesebb formája az élet legalacsonyabb formáiban, és azért van, hogy megragadjon és elnyeljen. Nos, az a szükséglet, hogy megragadjunk: a vágy. Tehát, ha eléggé visszamentünk a tudattalanság rendkívüli mélységeihez, akkor talán azt mondhatjuk, a vágy eredete a szeretet. Szeretet, annak leghomályosabb és legtudattalanabb formájában. Egy szükséglet, hogy egyesüljünk valamivel, egy vonzódás, egy szükséglet, hogy megragadjunk.

Például… valamit meglátunk, ami nagyon szép, nagyon harmonikus, nagyon kellemes – vagy úgy tűnik számunkra; ha az igazi tudattal rendelkezünk, akkor megtapasztaljuk a látásnak ezt az örömét, azt, hogy kapcsolatban vagyunk valamivel, ami nagyon szép, nagyon harmonikus, és ennyi az egész. Itt vége van. Rendelkezünk ennek örömével – azzal, hogy egy ilyen dolog létezik. És ez teljesen megszokott a művészek közt, akiknek megvan a szépérzékük. Például egy művész, megláthat egy gyönyörű teremtményt, és örömet lel a szépségnek, kecsességnek, a mozgás harmóniájának és minden ilyennek a megfigyelésében, és ennyi az egész. A dolog itt véget ér. Tökéletesen boldog, tökéletesen elégedett, mert látott valami szépségeset. Egy átlagos, egy teljesen közönséges tudat – amely tompa, mint minden közönséges tudat –, ahogy meglát valami szépet, legyen az dolog vagy személy, máris azt érzi: „Akarom!” Tudjátok, ez szánalmas. És ráadásul még a szépség örömét sem kapja meg, mert elfogja a vágy gyötrelme. Azt elszalasztja, és cserében sincs neki semmi, mert semmi kellemes sincs abban, hogy valamire vágyakozunk. Ez csak egy kellemetlen állapotba juttat minket, ennyi az egész.

Ez a beszélgetés A Jóga Alapjai 5. fejezetére épül. “Fizikai tudat – Tudatalatti – Alvás és álmodás – Betegség”. Ezen az estén az olvasás a következő sorokkal ér véget:

A tudatalatti a fő ok, ami miatt a dolgok ismétlődnek, és amiért soha semmi sem változik, csak megjelenésében. Ez az oka, hogy az emberek azt mondják, a személyiséget nem lehet megváltoztatni, annak is ez az oka, hogy állandóan visszatérnek azok a dolgok, amelyekről azt reméltük, hogy örökre megszabadultunk. Minden mag, és az elmének, a vitálisnak és testnek az összes Szanszárája  ott található – ez a halál és betegség fő támasza, és a Tudatlanság utolsó (látszólag bevehetetlen) erődje. Az is mind ide süllyed le, amit elfojtunk, anélkül, hogy teljesen megszabadulnánk tőle, és egy magként marad meg a tudatalattiban, ami bármely pillanatban kész nekiindulni és kicsírázni.

De ez nem reménytelen, mert ha reménytelen lenne sosem tudnánk elérni a fizikai átalakulást.

Voilá. Most, kérdések.

Kedves Anya, hogyan kellene elutasítani valamit a vitálisban úgy, hogy ne lépjen be a tudatalattiba?

Ah!

Van egy nagy különbség a között, hogy elutasítunk egy dolgot csak azért mert nem akarjuk, és aközött, hogy a tudatállapotunk megváltozik, amely miatt a dolog, teljesen idegen a természetünktől. Általában, amikor egy nem kívánatos mozgás jön létre bennünk, eltoljuk vagy visszaszorítjuk - de nem vesszük a fáradtságot ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban mi szolgált és szolgál még mindig támaszul a mozgásnak, ennek a meghatározott hajlamnak, a tudatosság e ráncának, ami miatt ez a dolog egyáltalán belephetett a tudatosságba. Ha, éppen ellenkezőleg, ahelyett, hogy egyszerűen, rosszallnánk és elutasítanánk egy mozgást, belépünk mélyen a vitális tudatosságba és megtaláljuk a támogatást, azaz, egyfajta sajátos kis vibrációt eltemetve mélyen egy sarokban, gyakran oly sötét sarokban, hogy nehéz megtalálni ott; ha elkezdjük levadászni, vagyis, ha magunkévá tesszük, koncentrálunk, ha követjük a mozgás pályáját annak eredetéhez, találunk valami olyant mint egy feltekeredett kicsi kígyó, valamit, néha egészen aprót, mint egy borsószem, ám az nagyon fekete és nagyon mélyre elrejtett.

És akkor itt két módszer van: vagy nagyon intenzív megvilágításba helyezzük, egy igazságtudatosság fényébe, amely olyan erős, hogy feloldja, vagy pedig elkapjuk, mint egy fogóval, kihúzzuk a helyéről és felmutatjuk tudatosságunk előtt. Az első módszer radikális, de nem minden esetben rendelkezünk az igazság fényével, így nem mindig tudjuk használni. A második módszert, azt használhatjuk, de az fáj, annyira fáj mint egy foghúzás; nem tudom, ha valaha is húzták fogatokat, de az fáj annyira mint ez, és ez itt fáj, így (Anya mutatja mellkasának közepén egy csavaró mozdulattal). És általában, az ember nem elég bátor. Amikor nagyon fáj, nos, megpróbáljuk eltörölni így, (gesztus) és ez az, amiért a dolgok továbbra is fennállnak. De ha valaki veszi a bátorságot, hogy megragadja, kihúzza és maga elé tegye, akkor is, ha ez nagyon nagyon fáj... akkor így tartjuk, (gesztus) amíg meg nem látjuk tisztán, majd feloldjuk, aztán vége. A dolog soha többé nem rejtőzik el a tudatalattiban. és soha többé nem tér vissza kellemetlenséget okozni nektek. De ez egy radikális eljárás. El kell végezni mint egy operációt.

Először nagy kitartásotok kell legyen a kutatásban, mert általában akkor, ha elkezdjük keresni ezeket a dolgokat, az elme jön, hogy száz és egy kedvező magyarázatot adjon, hogy nem szükséges keresni. Azt mondja "De nem, ez egyáltalán nem a te hibád, ez ez, ez az, hogy a körülmények, meg az emberek, ezek kívülről érkező dolgok." — mindenféle remek kifogásokat talál, amelyek, hacsak nem vagytok nagyon szilárdak elhatározásotokban, hogy elengedjétek, és aztán vége, és majd egy idő után az egész ügy újra beindul, egy kellemetlen impulzus, vagy egy dolog, amit nem akartatok, visszajön, és így mindent elölről kell kezdenetek — a napig amíg úgy döntötök, hogy végrehajtjátok az operációt. Amikor a művelet befejeződött, ennek vége felszabadulunk. Ám, mint mondtam, vigyázzatok a mentális magyarázatokkal, mert minden egyes alkalommal valaki mondja "Igen, igen, máskor nem így volt, de ez alkalommal igazán, tényleg ez nem az én hibám, ez nem az én hibám." Voilà. Akkor kész, vége, újra kell kezdeni. Ott van a tudatalatti, a dolog lemegy oda, ott marad, nagyon kényelmesen, és az első nap, amikor nem vagytok résen, hop! feljön és újra működhet. Ismerek olyan embereket, akik számára ez már több mint harmincöt éve tart, azért, mert nem oldották meg egyszer, helyesen a dolgot.

Igen, fáj, fáj egy kicsit, ennyi az egész; azután vége. Voilà.

Semmi? ... Senkinek sincs valami mondanivalója? Neked nincs? Van valami kérdésed? Neked?

Kívül a témán.

Kívül a témán? Ez a téma mindenben benne van. Akkor hogyan lehet az kívül a témán? Azt mondtuk, a tudatalatti egyetemes.

Anya, amikor valaki itt van és követi az integrál jógát, itt, ugye...

"Valaki itt" az azt jelenti "valaki az Ashranban" vagy "valaki az osztályban". Az osztályban? Nem! (Nevet)

Mi az osztályban, és az Ashram is vagyunk.

Ah bon! Akkor ?

Az biztos, hogy valaki a következő életben is itt lesz, vagyis az Ashramban? Vagy megy valahová máshová más tapasztalatokat szerezni.

Ez az adott esettől függ. Először is mit nevezel következő életnek? Úgy érted, hogy az emberek elhagyják a testüket és vesznek egy másikat?

Oui.

De ez teljesen attól az állapottól függ amiben meghaltak, és az utolsó kívánságuktól és a pszichikus döntésétől. Ez nem egy mechanikus vagy kényszerű dolog, ez mindenki számára különböző.---

Már sokszor elmondtam nektek a halál utáni sors tekintetében általában a tudat utolsó állapota a legfontosabb. Ha tehát a halál bármelyik pillanatában erősen vágyunk arra, hogy visszatérjünk és folytassuk a munkánkat, akkor a körülmények úgy rendeződnek, hogy megtehessük. A halál után azonban rengeteg lehetőség van. Vannak, akik visszatérnek a pszichikusba. Ugye mondtam, hogy a külső lény csak nagyon kevés esetben marad meg; így csak a pszichikus tudatról beszélhetünk, amely azonban mindig megmarad. És vannak olyan emberek, akiknek a pszichikusa visszatér a pszichikus tartományba, hogy feldolgozza a megszerzett tapasztalatot, és előkészítse az elkövetkezendő életet. Ez akár századokba is telhet - embertől függően.

Minél fejlettebb a pszichikus, minél közelebb van a teljes kifejlődéshez, annál több idő telik el a születések között. Vannak olyan lények, akik csak ezer-kétezer év után születnek újjá.

Minél inkább a kialakulás kezdetén vagyunk, annál közelebbiek a reinkarnációk; olyan is előfordul - összességében az alsóbb szinten, ahol az ember még igen közel van az állathoz -, hogy így történik (gesztus), nem ritka tehát, hogy az ember a gyermeke gyermekében reinkarnálódik, vagy az azt követő generációban, vagy valami ehhez hasonló. Ám ez a fejlődés igen kezdetleges szintje, a pszichikus pedig nem túl tudatos, még alakuló állapotban van. És ahogy egyre fejlettebbé válik, a reinkarnációk, miként említettem, egyre később következnek be. Amikor a pszichikus lény teljesen kifejlett, és már nem kell visszatérnie a földre, hogy tovább alakuljon, amikor teljesen szabad, akkor dönthet úgy, hogy többé nem tér vissza a földre - ha úgy találja, hogy máshol van dolga -; vagy maradhat a tiszta pszichikus tudatban is, reinkarnáció nélkül; vagy visszatérhet, amikor csak akar, ahogyan csak akar, ahova csak akar, teljesen tudatosan. És vannak olyanok is, akik univerzális szintű erővel, a Felettesértelem vagy más régiók entitásaival egyesülnek, folyamatosan a földi környezetben maradnak, és egymást követő testeket vesznek fel a munka érdekében. Ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor a pszichikus lény teljesen kiforrott és szabad - amikor eléri fejlettsége csúcsát, tökéletesen szabaddá válik -, bármit tehet, amit csak akar, attól függően, hogy mit választ. Nem mondhatjuk tehát, hogy "ilyen, vagy olyan lesz"; a pszichikus pontosan azt teszi, amit akar, még be is jelentheti (ez megtörtént), a test halálának a pillanatában, hogy mi lesz a következő inkarnációja és mit fog tenni és előre el is döntheti, hogy mit fog tenni. Ám ezen állapot előtt, amely nem túl gyakori - teljes mértékben a pszichikus fejlettségi szintjétől, valamint a lény teljes tudata által kifejezett reménytől függ - ott van még a mentális, vitális, és fizikai tudat, egyesülve a pszichikus tudattal, amely a halál, a test elhagyásának a pillanatában megfogalmaz egy reményt, vágyat vagy akaratot, és általában ez dönti el az elkövetkezendő életet.

Úgy nem tudjuk feltenni a kérdést, hogy azt mondjuk: "Mi történik és mi a teendő?"

Mindenki akinek jár egy dolog a fejében: általános kérdést tesz fel, de valójában a fejében egy konkrét kérdés van; ám ezt - ezeket a dolgokat nem vitatja meg a nyilvánosság előtt.

CWM 7. kötet 1955. március 16.

Amikor túlhaladtunk az ismereteken, akkor lesz Tudásunk. Az Értelem volt a segítőnk; az Értelem a korlátunk.

Amikor túlhaladtunk a szándékokon, akkor lesz Képességünk. Az Erőfeszítés volt a segítőnk; az Erőfeszítés a korlátunk.

Amikor túlhaladtunk az élvezeteken, akkor lesz Mennyei Boldogságunk. A Vágy volt a segítőnk; a Vágy a korlátunk.

Amikor túlhaladtunk az egyediségen, akkor leszünk valódi Személyek. Az Ego volt a segítőnk; az Ego a korlátunk.

Amikor túlhaladtunk az emberi természeten, akkor leszünk az Ember. Az Állat volt a segítőnk; az Állat a korlátunk.

SRI AUROBINDO
Thoughts and Glimpses, SABCL, Vol. 16, p. 377

Ugyanaz az alapelv fejeződik ki a lény összes tettében és aspektusában... Egyértelmű, hogy a kezdeti tudattalan állapotból való kilépéséhez a vágy nélkülözhetetlen volt, hiszen vágy nélkül nem ébred volna cselekvésre. Ám ha már egyszer megszületett a tudatosság, ugyanez a vágy, amely segített kiemelkedni a tudatlanságból, megakadályozza, hogy kiszabaduljunk az Anyag fogságából és magasabb tudatosságba emelkedjünk.

Ugyanaz a helyzet az egóval, az énnel. Ahhoz, hogy magasabb síkra jussunk, először létezni kell, és ahhoz, hogy létezzünk, tudatos, különálló egyénné kell válnunk, és ahhoz, hogy tudatos, különálló egyénné váljunk, az egó nélkülözhetetlen, máskülönben összekeveredve maradnánk mindazzal, ami körülvesz. Ám ha egyszer kialakult az egyéniség, és magasabb szintre akarunk lépni, hogy spirituális életet élhessünk, ha egyszerűen emelkedettebb emberré akarunk válni, az egó korlátai alkotják a legnagyobb akadályt, és le kell küzdenünk az egót, hogy beléphessünk a valódi tudatosságba.

És végül, az ember kezdetleges hétköznapi életében az állati természethez tartozó jellemvonások, főként a testhez kapcsolódóak, nélkülözhetetlenek voltak, máskülönben nem létezhetett volna. Ám amikor tudatos és mentális lénnyé vált, minden, ami állati eredetéhez kötődik szükségszerűen akadállyá vált a lény fejlődésében és felszabadításában.

Így mindenki számára — kivéve azokat, akik szabadnak születtek, ez azonban nagyon ritka — az átlagos élethez kötődő gondolkodó, törekvő, vágyakozó, individualizációs állapot, és a szilárd fizikai egyensúly elengedhetetlen mindaddig, amíg tudatos lénnyé nem válik, és fel kell adnia mindezt, hogy spirituális lénnyé lehessen.

Na már most, van valakinek kérdése a témában?

Kedves Anya, mikor mondhatjuk, hogy tudatosak vagyunk?

Ez mindig egy relatív kérdés. Soha nem vagyunk teljesen tudattalanok, és soha nem vagyunk teljesen tudatosak. Ez egy fejlődő állapot.

Ám eljön az idő, amikor ahelyett, hogy automatikusan tennénk dolgokat egy tudatosság és egy erő által hajtva, amelyeket nem igazán ismerünk — eljön az idő, amikor képesek leszünk megfigyelni, hogy mi zajlik bennünk, tanulmányozni mozgásainkat, megtalálni azok okait, és ugyanakkor elkezdeni ellenőrizni először ami bennünk történik, majd amit a külső hatás gyakorol ránk, amely miatt először tudattalanul és majdnem önkéntelenül, később viszont egyre tudatosabban cselekszünk; és ekkor az akarat felébred és reagál. Tehát abban a pillanatban, amikor megjelenik a reakcióképes, tudatos akarat, mondhatjuk: "tudatossá váltam". Ez nem jelenti, hogy teljes és tökéletes a tudatosságról van szó, hanem a kezdetről: például arról, amikor képesek vagyunk megfigyelni lényünk összes reakcióját és bizonyos mértékben ellenőrizni őket; jóváhagyva azokat, amelyeket megfelelőnek tartunk, és kontrollálni, megállítani, eltörölni, amelyeket nem.

Ezen felül rá kell ébrednünk egy belső célra, szándékra vagy ideára amelyet megvalósítani akarunk, ami valami más, mint egyszerű ösztön, amely hajt élni anélkül, hogy nem ismerjük sem a miértjét sem a hogyanját. Ekkor mondhatjuk, tudatosak vagyunk, de ez nem jelenti, hogy tökéletesen tudatosak. Ráadásul a tökéletesedés olyannyira fokozatos, hogy azt hiszem, senki sem mondhatja magáról, hogy tökéletesen tudatos, úton van, hogy azzá váljon, de még nem az.

CWM 8. kötet, 1956. november 28.

Anya, hogyan változtassuk meg a tudatunkat?

Természetesen sok mód létezik, de mindenkinek a saját maga számára megfelelő utat kell választania. Az út általában spontán, mondjuk egy váratlan tapasztalat során tárul fel. És mindenki számára kicsit másképpen jelenik meg.

Például, a szokásos tudat által érzékelünk dolgokat, amely a felszínen, vízszintesen terjed ki, és párhuzamosan tevékenykedik a dolgok felszínén, és áll kapcsolatban a dolgok, emberek, körülmények, felszínes, külső részével. Aztán hirtelen, ilyen vagy olyan oknál fogva (ahogy mondtam, ez mindenkinél más), felemelkedünk, és ahelyett, hogy vízszintesen látnánk dolgokat ugyanarról a szintről, elkezdjük uralni és felülről látni őket, teljes egészükben, ahelyett, hogy magunk mellett látnánk a dolgokat. Olyan ez, mintha valami felemelne, és egy hegy tetejéről vagy repülőről néznénk le. Ahelyett, hogy a részleteket látnánk és a saját szintjükről szemlélnénk a dolgokat, az egészet látjuk egységként és a messzi távolból.

Sok módon tehetünk szert e tapasztalatra, ám leggyakrabban egy szép napon egyszer csak véletlenül megtörténik.

Vagy az is lehet, hogy éppen az ellenkező tapasztalatot éljük meg, de az eredmény ugyanaz lesz. Hirtelen mélybe vetjük magunkat, elmozdulunk a megfigyelt tárgytól, amíg távolinak, felszínesnek, jelentéktelennek nem tűnik. Belépünk a belső csöndbe, belső nyugalomba, a dolgokat belülről kezdjük szemlélni, mély érzésünk támad, a körülményeket és dolgokat belsőségesebben érzékeljük, és minden érték megváltozik. Egyfajta egységről, belső azonosságról leszünk tudatosak; arról, hogy a látszat ellenére minden egy.

Vagy pedig, hirtelen eltűnik a határok érzékelése, és elkezdünk valami kezdet és vég nélkülit, valami meghatározhatatlan hosszúságút érzékelni, ami mindig volt, és mindig lesz. .

Ezek a tapasztalatok egy villanás alatt történnek, az életünk egy másod perce, pillanata során, nem is tudjuk miért vagy hogyan ...

Vannak más módok, más tapasztalatok is — megszámlálhatatlanok, hiszen egyénről egyénre változnak, ám a létezés egy ilyen pillanatával, ilyen percével az ember elkapja a dolgok lényegét. Ezért erre a pillanatra emlékeznünk kell, meg kell próbálni újra megélni, le kell ásni a tapasztalat mélyre, előhívni, törekedni rá, koncentrálni. Ez a kezdőpont, a vezérfonal vége, a nyom. Hiszen mindenki számára, aki arra van szánva, hogy megtalálja a belső lényét, lénye igazát, elérkezik egy pillanat, amikor már nem ugyanaz többé. Lehet, hogy csak egy villanás, de ez is elég. Jelzi az utat, amelyen el kell indulni, ajtó erre az útra. Át kell lépni ezen az ajtón, és állhatatosan és lankadatlan kitartással kell próbálni visszatérni abba az állapotba, amely valami valódibb és teljesebb felé vezet.

Nagyon sok út létezik, de az, amelyikről tanultunk, könyvben olvastunk vagy hallottunk egy tanártól nem olyan hatékony, mint a spontán tapasztalat, amely nyilvánvaló ok nélkül következik be, és amely pusztán az ébredező lélek virágzása, egy pillanatnyi kapcsolat a pszichikus lényünkkel, amely megmutatja a számunkra legmegfelelőbb, legelérhetőbb utat, amelyet aztán kitartással kell követnünk, hogy elérjük a célt. Egy pillanat megmutatja, hogy hogyan induljunk el. Ez néha álmunkban, néha furcsa időpontban következik be: néha látunk valami, ami ezen új tudatra ébreszt, mondjuk egy gyönyörű tájat, néha hallunk valamit, mondjuk egy gyönyörű zenét, vagy olvasunk pár szót, vagy egy erőfeszítés közepette nagyon koncentrálunk. Bármi előfordulhat, több ezer mód és több ezer ok létezik. Ám ahogy mondtam, akik megvalósításra vannak szánva, legalább egyszer megtapasztalják az életük során. A tapasztalat lehet nagyon rövid, lehet, hogy fiatalkorban következik be, de legalább egyszer meg kell tapasztalni az igaz tudatosságot. Nos ez jelzi legjobban a követendő utat.

Kutathatunk belül, emlékezhetünk, vizsgálódhatunk; észre kell vennünk, mi történik, figyelnünk kell, ez minden. Néha, amikor látunk egy nagylelkű gesztust, hallunk valami rendkívülit, hősiességnek, nagylelkűségnek vagy nagy jellemnek vagyunk tanúi, találkozunk valakivel, akinek különleges tehetsége van, vagy kivételesen és nagyszerűen viselkedik, akkor egyfajta lelkesedés, csodálat vagy hála ébred a lényünkben, és egy új tudatállapotra nyit ajtót, olyan fényre, melegre, örömre, amelyet előtte nem ismertünk. Így is el lehet kapni a vezérfonalat. Ezer mód van, csak ébren kell lenni és figyelni kell.

Először is éreznünk kell a tudatállapot-változás szükségét, el kell fogadnunk, hogy ez az út, amely a célhoz vezet; és ha elfogadtuk az elvet, akkor figyelmesnek kell lennünk. Ezután megtalálja az ember az utat. Miután megtaláltuk, habozás nélkül el kell indulni rajta.

A kiindulási pont önmagunk megfigyelése, nem élhetünk örök közömbösségben, érdektelenségben; figyelmesnek kell lennünk.

CWM 8. kötet, 1956. december 26.

Az ember kezdetben vakon keres, és még azt sem tudja, hogy az isteni énjét keresi; mert az anyagi Természet homályából indul, és még amikor kezd is látni, sokáig megvakítja a fény, amely növekszik benne. Isten is homályosan válaszol a keresésére; Ő keres, és úgy élvezi az ember vakságát, mintha az egy kisgyerek keze lenne, amely tapogatódzva keresi az anyját.

SRI AUROBINDO
Thoughts and Glimpses, Cent. Vol. 16, p. 382

Kedves Anya, hogy lehet, hogy keresünk valamit, mégsem tudjuk, hogy mit?

Oly sok mindent gondolunk, érzünk, akarunk, sőt teszünk úgy, hogy mit sem tudunk róla! Te teljesen tudatos vagy magadról és arról, ami benned zajlik? Egyáltalán nem! Ha például hirtelen — úgy, hogy nem számítasz rá — megkérdezem, éppen miről gondolkodsz, a válasz kilencvenkilenc százalékban az, "nem tudom". Hasonlóképp, ha azt kérdezem, mit akarsz, a válasz nem tudom". "Mit érzel?" "Nem tudom." Csak azoktól kérdezhetünk ilyen pontos kérdést, és kaphatunk azonnali választ, akik hozzá vannak szokva, hogy figyelik magukat, figyelik, amiként élnek, akik koncentrálnak arra, hogy mi zajlik bennük. Az élet bizonyos pillanataiban elmerülünk az érzéseinkben, gondolatainkban, akaratunkban, és akkor ki tudjuk mondani: "Igen, ezt akarom, ezen gondolkodom, ezt tapasztalom". Ezek azonban csak a lét bizonyos pillanatai, nem minden pillanat.

Nem vettétek észre? Nem?

Ha rá akarunk jönni, mik is vagyunk valójában, miért vagyunk a földön, mi a fizikai létünk, földi jelenlétünk értelme, e forma, e létezés célja ... A legtöbb ember úgy él, hogy fel sem teszi e kérdéseket! Csak egy parányi elit kezd el érdeklődni, tűnődni, és még kevesebben kezdenek el a válasz után kutatni. Hiszen, hacsak nem vagyunk olyan szerencsések, hogy találkozzunk valakivel, aki tudja a választ, nem olyan könnyű rájönni. Tegyük fel például, hogy soha sem került a kezedbe Sri Aurobindo könyve, vagy bármely más író, filozófus vagy bölcs könyve, akik e keresésnek szentelték az életüket. Tegyük fel, olyan világban létezel, mint jelenleg milliók, ahol sohasem hallottál semmi ilyesmiről, kivéve néhány istenségről, vallásról, amely inkább szokásrendszer, mint hit, és amely nem igazán magyarázza meg, miért vagy a földön (és még erről is ritkán és lehet, hogy régen hallottál) ... Ekkor eszedbe sem jut, hogy ilyesmin gondolkodj. Napról napra élsz az események sodrásárban. Kiskorodban a játékra, az evésre gondolsz, később a tanulásra, majd az élet mindenféle körülményére. De hogy megfogalmazd a problémát, és feltedd magadnak a kérdést: De hát végül is miért vagyok itt?" Hányan teszik meg? Vannak, akik csak egy katasztrófa bekövetkeztével teszik fel a kérdést. Ha egy szerettük meghal, vagy ha kivételesen fájdalmas és nehéz körülmények között találják magukat, akkor — ha elég intelligensek — magukba néznek és felteszik a kérdést: "Valójában mi ez a tragédia, amelyben élünk? Mi a haszna és mi a célja?"

És csak ekkor kezdenek el tudni keresni.

És ekkor jönnek rá arra, amiről beszélünk, hogy van egy Isteni Énünk, és hogy ezt az Ént kell megkeresnünk ... Ez igen későn következik be, mégis, a fizikai testbe születés első pillanatától kezdve ott van a lény mélyén e pszichikus jelenlét, amely e beteljesedés irányába hajtja a lényt. De ki ismeri, vagy ismeri fel ezt a pszichikus lényt? Ez is csak különleges körülmények között következik be, és ezek sajnos legtöbbször fájdalmas körülmények, máskülönben az ember tovább folytatná gondolkodás nélküli életét. Lényünk mélyén pedig ott van ez a pszichikus lény, mely próbálkozik, próbálja felébreszteni a tudatot és helyreállítani az egységet. Az ember erről mit sem tud.

Amikor tíz éves voltál tudtad ezt? Nem. Nos, a lényed, a pszichikai lényed mélyében már akartad és kerested. Valószínűleg ez volt az ami idehozott.

Olyan sok dolog történik és nem is kérdezzük, hogy miért. Vesszük őket... egyik olyan mint a másik. Nagyon érdekes lenne tudni azt, hogy hány esetetek volt addig amíg nem beszéltem nektek erről, megkérdeztétek magatokat, hogy történhetett, hogy itt voltatok?

Természetesen, az idő nagy részében, a válasz talán igen egyszerű: "A szüleim itt vannak, ezért vagyok itt." Azonban ti sem itt születtetek. Senki sem született itt, te Bangarole-ban születtél. Senki nem született itt... És mégis mindannyian itt vagytok. Nem kérdeztétek magatoktól miért-is volt így, mivel ez volt a helyzet! És ezért saját magad megkérdezése és egy kielégítően végsőként elfogadható válasz adása között, majd mondod magadnak: "Talán ez egy végzet, az életcélom jelzése..." Milyen hosszú utat kell megtennünk ahhoz, hogy oda eljussunk!

És mindenkinek vannak többé-kevésbé külső okai, amelyek amellett, hogy nem sokat érnek, és mindent a lehető legsötétebben magyaráznak meg, de van még egy mélyebb ok, amelyet még nem ismertek. És sokan vannak közületek akiket nagyon érdekelne, hogy miért vannak itt? Közületek hányan tették fel maguknak a kérdést: "Mi az igazi oka annak, hogy itt vagyok?"

Feltetted magadnak a kérdést?

Kérdeztelek egyszer, Kedves Anya.

Oh! Ez igaz. És te? ... És Te?

Nem emlékszem.

Nem emlékszel. És te?

Ezelőtt nem, Anya. .

Ezelőtt nem. Most kezd jönni! És te?

Nem.

Nem... És kérdezhetnék még sokat másokat is. Nagyon jól tudom. Csak azok, akik azért jöttek, miután már némi élettapasztalattal rendelkeztek, és jöttek, mert jönni akartak, és tudatos oka volt eljövetelüknek, természetesen tudják mondani nekem: "Azért jöttem, hogy", és az lehetne legalább egy részleges magyarázat. A legigazibb, legmélyebb ok, lehet még elkerüli őket, azaz, amit speciálisan meg kell valósítani a Munkában. Ez megköveteli, hogy az út számos szakaszán végigmentek már.

Lényegében csak akkor villan fel egyetlen képben a korszakokon átívelő egyéni fejlődésünk, ha tudatossá váltunk a lelkünkről, ha azonosultunk a pszichikus lényünkkel. Ekkor elkezdünk tudni ... de előtte nem. Ekkor — biztosíthatlak benneteket — minden nagyon érdekessé válik. Megváltozik az élethez való hozzáállásunk.

Nagyon nagy különbség van aközött, hogy homályosan érzünk valamit, határozatlan benyomásunk van valamiről: egy erőről, egy mozgásról, egy impulzusról, egy vonzerőről, az élet valamely hajtóerejéről (de még nagyon homályos, bizonytalan és határozatlan); és aközött, hogy tisztán látjuk, pontosan észleljük és teljesen megértjük az életünk értelmét. Csak ekkor kezdjük el a dolgokat valós mivoltukban látni, előtte nem. Ekkor vehetjük fel sorsunk fonalát, csak ekkor láthatjuk meg tisztán a célt és a célhoz vezető utat. Ám ez csupán belső felébredések sorozatán át következik be, mint amikor a kitáruló ajtók hirtelen új horizontokat nyitnak meg — ez valójában egy valósabb, mélyebb és tartósabb tudatosságba való újjászületés.

Ennek bekövetkeztéig azonban egy felhőben élünk, tapogatózva, oly sors súlya alatt, mely néha összeroppant, és azt az érzést kelti, hogy olyan sajátos módon lett megalkotva, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egy olyan létezés terhét nyögjük, amely lenyom, földön csúszásra kényszerít, ahelyett, hogy fölemelne, és megmutatná a szálakat, a vezérfonalakat, melyek különböző elemeket kapcsolnak a derengő megvalósítás felé mutató, egyedülálló mozgásba.

Ki kell törnünk abból a fél-tudatosságból, melyet általában természetesnek tartanak. Ez létünk "normális" állapota, még csak nem is lépünk belőle egyet hátra, hogy ráláthassunk, elcsodálkozva e bizonytalanságon és pontatlanságon. Ezzel szemben, ha tudni akarjuk, miként kutatunk, és ha tudatosan, szándékosan, állhatatosan, módszeresen akarunk kutatni, akkor ez a kivételes, csaknem "abnormális" állapot. Pedig ez az egyetlen út, ha valóban el akarunk kezdeni élni.

CWM 9. kötet, 1957. január 16.

"A test korlátai öntőmintát képeznek; a léleknek és az elmének önmagát kell beléjük öntenie, szét kell törni, és állandóan szélesebb korlátokkal újra kell formázni őket, amíg ez a végesség és a lélek és elme saját végtelensége közt meg nem találják az egyetértés receptjét."

SRl AUROBINDO, Thoughts and Glimpses, SABCL, Vol. 16, p. 386

Kedves Anya, hogyan értsük, hogy "a test korlátai öntőmintát képeznek" ?

Ha nem lenne határozott formájú testetek, ha nem lenne kialakult egyéniségetek, amely teljesen tudatos és saját tulajdonságokkal rendelkezik, akkor mindannyian egymásba olvadnátok, és megkülönböztethetetlenek lennétek. Még ha csupán egy kicsit is elindulunk befelé, a legmateriálisabb vitális lény felé, ott egy olyan keveredést találunk a különböző emberek rezgései között, ami igen nehézzé teszi megkülönböztetésüket egymástól. Ha nem lenne testünk, egy fortyogó zabkása lenne minden… kibogozhatatlan. Ezért van ez a pontos és (látszólag) merev forma, melyet a test ad, és ami megkülönböztet minket egymástól. Úgyhogy ez a forma szolgál öntőformaként. (A gyermekhez beszélve) Te tudod, mi az az öntőforma? - Oui! Beleöntünk valami folyékonyt vagy félig folyékonyt, és amikor kihűl, széttörhetjük a formát és megkapjuk a megfelelő alakú tárgyat. Nos, a test öntőformaként szolgál, amelyben a vitális és mentális erők pontos alakot vehetnek fel, így egy a többiektől elkülönülő egyéniséggé válhattok.

Csak fokozatosan, nagyon lassan, az élet mozgásain és a többé-kevésbé gondos és alapos nevelésen keresztül lesznek személyes érzékeléseitek, érzéseitek és ötleteitek. Az individualizálódott elme rendkívül ritka, csak hosszú tanulás után jelenik meg. Egyébként az elme csupán egy gondolatáram, ami áthalad az agyatokon, majd más agyán, végül számos más agyon, állandó mozgásban van és nincs saját személyisége. Azt gondoljuk, amit mások gondolnak, mások pedig azt gondolják, amit megint mások gondolnak, és mindenki így gondolkodik. Jókora egyvelegben, mivel áramlatokról, gondolati rezgésekről van szó, melyek egyik emberről a másikra szállnak. Ha figyelmesen megvizsgáljátok magatokat, gyorsan rájöttök, hogy csak nagyon kevés gondolat a sajátotok. Honnan veszitek azokat? - Abból, amit hallottatok, amit olvastatok, amit tanítottak nektek. Vajon hány gondolat az, ami a saját tapasztalatotok, a saját gondolkodásotok, a tisztán személyes megfigyelésetek eredménye? - Nem sok.

Csak az intenzív intellektuális élettel rendelkezők - akiknek szokása elmélkedni, megfigyelni, ötleteket összerakni - alakítanak ki fokozatosan mentális személyiséget maguk számára.

A legtöbb ember - és nem csak a tanulatlanok, hanem még az olvasottak is - a legellentmondásosabb, legszembenállóbb elgondolásokkal bír, úgy, hogy nem is tud az ellentmondásokról. Számos ilyen példát láttam: találkoztam olyan emberekkel, akik bizonyos gondolatokkal bírtak, ráadásul a politikai, társadalmi, vallási véleményük az emberi intelligencia úgynevezett magasabb szintjén állt, viszont az adott témáról teljesen önmagának ellentmondó véleményük volt, amiről nem is tudtak. Ha megfigyelitek magatokat, rájöttök, hogy milyen sok gondolatotok van, és ha a közbülső gondolatok szekvenciája - amelyek a gondolkozás jelentős tágításával jönnek létre - nem köti össze azokat, abszurd módon léteznek egymás mellett.

Így mielőtt az egyén valóban egyéniséggé válik és kialakítja saját tulajdonságait, edényben kell tartani, máskülönben szétfolyna, mint a víz, és többé nem lenne semmilyen formája. Néhány ember, aki meglehetősen alacsony szinten van, csak a viselt neve által ismeri önmagát. A szomszédjától csak a neve alapján tudja magát megkülönböztetni. Ha megkérdezik tőle: "Ki vagy te?" - "A nevem ez". Kicsit később a foglalkozását vagy a fő jellemvonásait mondja. Ha megkérdezik: "Ki vagy te?" – "Én egy festő vagyok".

Egy bizonyos szinten azonban az egyetlen válasz a név.

És mi egy név? Az nem más, mint egy szó, nem így van? És mi van mögötte? Semmi. A meghatározhatatlan dolgok egész kollekciója, amely egyáltalán nem jelenti egy személy különbözőségét a szomszédjától. Ő csak azért megkülönböztetett, mert más a neve. Ha mindenki ugyanazt a nevet viselné, nagyon nehéz lenne megkülönböztetni egyik embert a másiktól.

Olvastam nektek a minap abból a repülésről szóló könyvből a rabszolgának a történetét, akinek valahányszor egy kérdést tettek fel mindig a nevével válaszolt. De már ez egy fejlődés volt összehasonlítva azokkal, akik a rabszolga nevet kapták — az összesnek egy és ugyanaz volt — és mindannyian elfogadták ugyanazt a nevet, és ennek következtében egyazon személlyé váltak. Egyáltalán nem volt egyéniségük, csak szakmájuk; és mivel sok egymásutáni rabszolgának ugyanaz volt a szakmája, ezért  a nevük ugyanaz volt.

Élünk valamiféle alig féltudatos megszokásból - élünk, nem tudatosítjuk, hogy mit csinálunk, miért és hogyan. Megszokások alapján cselekszünk. Akik egy bizonyos környezetben, egy bizonyos országban születnek, automatikusan felveszik a környezet szokásait: nem csak az anyagi, hanem a gondolati, érzelmi és cselekvési szokásokat is. Mindezt természetes módon teszik, észre sem veszik; s ha valaki mégis rámutat erre, meg vannak lepődve.

Tulajdonképpen megszokásból alszunk, beszélünk, eszünk, mozgunk, és ezt teljesen természetesen tesszük, anélkül, hogy elgondolkodnánk a miértjén és a hogyanján... És még sok más dolgot felsorolhatnánk. Folyamatosan gépiesen cselekszünk, a szokás hatalma által, és nem is figyeljük magunkat. És akkor, ha egy adott társadalomban élünk, akkor automatikusan azt tesszük, amit abban a társadalomban rendszerint tesznek. Ha viszont elkezdjük figyelni, ahogyan cselekszünk, érzünk és gondolkodunk, akkor úgy tűnik, mintha fenomenális szörnyetegek lennénk a környezetünkhöz képest.

Tehát az egyéniség egyáltalán nem a szabály, hanem a kivétel, és ha nincs meg az a bizonyos zsák, a sajátos forma, ami a külső testetek és a megjelenésetek, az embernek nehéz lenne megkülönböztetni benneteket egymástól.

Az egyéniség egy hódítás. Ahogyan Sri Aurobindo megjegyzi, az első győzelem csak az első állomás, és miután nagyjából független és tudatos lénnyé váltatok, össze kell törnötök a formát és tovább kell lépnetek. Például ha mentálisan akartok fejlődni, akkor össze kell törnötök az összes mentális formát, az összes mentális felépítményeteket, hogy újakat hozhassatok létre. Kezdetben tehát hatalmas munka szükséges, hogy egyéniséggé váljunk, utána pedig mindent le kell rombolni, amit felépítettünk, hogy fejlődni tudjunk. De mivel nem figyelitek magatokat cselekvés közben, mert szokások alapján cselekedtek (természetesen nem mindenhol, tegyük fel), a szokást, hogy dolgozz, olvass, fejleszd magad, rutinszerűen végzitek, anélkül, hogy odafigyelnétek, miként az imént elmondtam.

És csak akkor kezditek el érezni azt, hogy különböztök a többiekről, amikor e külső formák összeütköznek. Különben csak annak a névnek megfelelő személy vagytok, amelyet viseltek. Csupán akkor veszitek észre a különbséget, amikor súrlódás van, amikor a dolgok nem mennek simán, máskülönben nem tudtok róla, és nem is vagytok mások. Tulajdonképpen csak nagyon-nagyon parányit különböztök egymástól.

Hány dolgot tesztek az életetekben, alapjában véve ugyanúgy, mint a többiek. Például az alvás, mozgás, evés és ehhez hasonló dolgok. Sohasem tettétek föl a kérdést magatoknak miért csinálsz valamit így, és miért nem amúgy. Nem is tudnátok válaszolni. Ha megkérdezném: miért így cselekedtek és miért nem másként, nem igazán tudnátok mit mondani. Ez igencsak magától értetődő, hiszen bizonyos körülmények közé születtetek, és az a szokás, hogy e körülmények között ilyenek legyetek. Ám ha más korban, más körülmények közé születtek, akkor teljesen másként viselkednétek, anélkül, hogy észlelnétek a különbséget, minden teljesen természetesnek tűnne számotokra... Így például, – egy nagyon apró példa - a legtöbb nyugati országban, és még néhány keleti országban is, az emberek jobbról balra varrnak; Japánban balról jobbra. Nos, nektek egészen természetesnek tűnik, hogy jobbról balra varrtok, nem igaz? Így tanultátok, és nem gondolkoztok róla, egyszerűen így varrtok. Ha elmentek Japánba, és ott meglátják, hogyan varrtok, elnevetik magukat, mivel ők másképpen szokták meg a varrást. Balról jobbra írtok, de vannak, akik felülről lefelé, megint mások, akik jobbról balra írnak, és ezt a legtermészetesebb módon teszik. Nem azokról beszélek, akik tanulmányozták, vizsgálták, összehasonlították a különböző írásmódokat, nem a többé-kevésbé tanult emberekről. Ellenkezőleg, a hétköznapi emberekről, főként gyerekekről, akik azt teszik, amit maguk körül látnak, spontán módon és kérdések nélkül. De aztán, amikor vétetlenül vagy a környezetük által mással szembesülnek, hatalmas felismerés számukra, hogy a dolgokat másképpen is lehet csinálni.

És ezek igen egyszerű dolgok, amelyek megdöbbentenek, de mindez a legapróbb részletekre is igaz. Bizonyos módon tesztek dolgokat, mivel azon a helyen, és abban a környezetben, amiben éltek, így csinálják azokat. És közben nem figyeled magad.

Tulajdonképpen forrás valóban Egy volt, de a teremtésnek többrétűvé kellett válnia. És nem kevés munka lehetett e sokféleséget tudatossá tenni lényének összetettségéről.

És ha nagyon alaposan figyelünk, rájövünk, hogy ha a teremtés emlékezne eredetére, akkor talán sohasem vált volna sokfélévé. Minden lény a központjában érzékelné a tökéletes egységet, és a sokféleség - talán - sohasem fejeződött volna ki.

Az egységről való elfeledkezés adta a lehetőséget, hogy tudatossá váljunk a különbségekről. Ám amikor belépünk a tudattalanba, tehát a másik végéről közelítjük meg a dolgokat, olyan egységbe esünk vissza, amely tudattalan magáról, amelyben nem fejeződik ki a sokféleség, és ami a forrás.

A dolog mindkét végén a sokféleség ugyanazon hiányát találjuk. Az egyik esetben az egység felsőbb tudatán keresztül, a másik esetben pedig az egységről való tökéletes tudattalanságon keresztül.

A formák szilárdsága az az eszköz, amely által az egyéniség kialakulhat.

Voilà,

CWM 9. kötet 1957. február 20.

"A Természet e földi evolúciós munkálkodásának – az Anyagtól az Elméig és azon túl – kettős folyamata van: van a fizikai evolúció külső látható folyamata, amelynek a születés a mechanizmusa – mert az öröklés őrzi meg és tartja fenn folytonosságában a test minden kifejlődött formáját, amely hajlékot ad a tudat saját kifejlődött képességének ; van ugyanakkor a lélek evolúciónak egy láthatatlan folyamata is, amelynek a forma és tudat emelkedő szintjein való újjászületés a mechanizmusa. Az első önmagában csak egy kozmikus evolúciót jelentene; az egyén ugyanis egy gyorsan elenyésző eszköz lenne, és a faj, egy maradandóbb kifejeződés lenne a valódi lépcsőfok a kozmikus Lakó, az univerzális Szellem progresszív manifesztálódásában – az újjászületés elengedhetetlen feltétele az egyéni lény bármilyen hosszú fennmaradásának és evolúciójának a földi létezésben. A kozmikus manifesztálódás minden szintje, a forma minden típusa, amely el tudja szállásolni a benne levő Szellemet, az újjászületés által egy eszközzé válik az egyéni lélek, a pszichikai entitás számára, hogy egyre többet manifesztáljon a rejtett tudatából; minden egyes élet egy lépés az Anyag felett aratott győzelemben a benne lévő tudat egy nagyobb előrehaladása által, ami végül magát az Anyagot fogja a Szellem teljes manifesztálódásának egy eszközévé tenni. Ezt teszi a kettős mozgás, amely kiegészíti önmagát. És ez az, amiért minden egyénnek lehetősége van arra, hogy a maximumot hozza ki a realizációból, függetlenül attól, hogy milyen formában van pillanatnyilag."

SRi AUROBINDO, The Life Divine, pp. 825-26

Ezt meglehetősen nehéz megérteni, Kedves Anya.

Ah!…

Ha a föld történetét nézitek, azt látjátok, hogy az élet összes formája egy általános terv, általános program szerint jelenik meg egymás után, mégpedig egyre nagyobb tökéletességgel és tudatossággal. Vegyük csak az állati formákat - ezt könnyebb megérteni, mivel az embert közvetlenül megelőző formáról van szó: minden földön megjelenő állat általános természete tökéletesedik - persze ez nem azt jelenti, hogy minden részletében, hanem, hogy tökéletesebb, mint az elődjei, és ennek a fejlődésnek a koronája az emberi forma, amely pillanatnyilag a leginkább alkalmas a tudatosság megnyilvánulására; tehát az emberi forma a legmagasabb fokán, lehetőségeinek csúcspontján több tudatosságra képes, mint az őt megelőző összes állati forma.

Ez a Természet egyik evolúciója.

Sri Aurobindo mondta nekünk a múlt héten: a Természet felszálló tendenciát mutat, hogy egyre inkább meg tudja nyilvánítani az isteni tudatot, mely minden formában jelen van. Ekkor a Természet minden újonnan megjelenő formájával olyan formát hoz létre, ami egyre tökéletesebben képes kifejezni a szellemet, amelyet tartalmaz. Ha azonban csak erről lenne szó, akkor a forma csak megjelenne, fejlődne, elérné a legmagasabb pontját, majd egy másik forma követné; a megelőző formák nem tűnnének el, de az egyén nem fejlődne. Az egyéni kutya vagy majom például saját jellegzetességekkel bíró fajhoz tartozik; amikor a majom vagy az ember elér a lehetőségeinek legmagasabb fokára, tehát amikor az emberi lény az emberiség legjobbjává válik, akkor vége: az egyén nem fog tudni tovább fejlődni. Az emberi fajhoz tartozik, és továbbra is ahhoz fog tartozni. Így a föld történetének szempontjából is beszélhetünk fejlődésről, mivel minden faj fejlődik az előző fajhoz képest, de az egyén szempontjából ez nem fejlődés: megszületik, kifejlődik, meghal és eltűnik. Tehát az egyén fejlődésének biztosítására más eszközt kellett találni; az előző nem volt elegendő. Ám az egyénen belül, bármilyen formában jelenjék is meg, van egyfajta tudatosság, amely a belső isteni Jelenlét közvetlenebb hatása alatt áll, és annak a formának az élete, mely ilyen hatás alatt áll - az energia belső koncentrálódásnak ilyen hatása alatt - független az Anyagi formától - ezt hívjuk általában "léleknek" vagy "pszichikus lénynek" -, és mivel ez az isteni középpont köré van szervezve, része az isteni természetnek, amely halhatatlan és örök. A külső test elenyészik, de a pszichikus lény az életek összes tapasztalása során megmarad, tehát életről életre fejlődés megy végbe, amely ugyanannak az egyénnek a fejlődése. És ez kiegészíti a másik mozgást olyan értelemben, hogy ahelyett, hogy az egyik fajta fejlődik a többi fajtához képest, az egyén az, aki áthalad e fajok fejlődési fokán, és még azután is fejlődik, hogy a fajok elérték lehetőségeik határát és ezt követően vagy ott maradnak, vagy eltűnnek - az adott esettől függően -, de nem léphetnek tovább, amíg az egyén, amelynek élete független a tiszta Anyagi formától egyik formából a másikba léphet és végtelenül folytathatja fejlődését. Ezt teszi a kettős mozgás, amely kiegészíti önmagát. És ez az, amiért minden egyénnek lehetősége van arra, hogy a maximumot hozza ki a realizációból, függetlenül attól, hogy milyen formában van pillanatnyilag.

Vannak emberek - mindig is voltak és azt hiszem, mindig is lesznek -, akik emlékeznek előző életeikre és elbeszélik, milyen volt kutyának, elefántnak vagy majomnak lenni, részletesen mesélnek el történeteket arról, hogy mi történt velük. Nem fogok velük vitatkozni, de ez mindenesetre illusztrálja, hogy mielőtt emberek lettünk, lehettünk majmok is - az más kérdés, hogy talán nincs meg a képességünk, hogy emlékezzünk rá -, de az biztos, hogy a belső isteni szikra sok formán átvándorolt, hogy egyre tudatosabbá váljon magáról. És ha bizonyított, hogy emlékezhetünk a formára, amellyel azelőtt rendelkeztünk, hogy az emberi formára jellemző pszichikus lénnyé váltunk volna, akkor még azt is felidézhetjük, hogy fára másztunk, kókuszdiót ettünk, megtréfáltuk az alattunk elhaladókat.

Mindenesetre vannak tények. Talán később rájövünk, hogy a belső szerveződés egy bizonyos foka szükséges ahhoz, hogy a pszichikus lénynek olyan emlékei legyenek, mint a mentális lénynek - erről később fogunk beszélni, amikor ehhez a témához érünk a könyvben -, de egy biztos: az evolúció e két mozgása - amelyek egymást keresztezik és kiegészítik egymást - adja a lehetőséget, hogy az isteni fényre minden lény ráeszmélhessen. Ezt magyarázta el Sri Aurobindo. (A gyermekhez fordulva) Ez azt jelenti, hogy a külső testeddel az állati fajokhoz tartozol mindaddig, amíg szupramentális, tudatfeletti fajjá nem válsz. Ezt viszont még nem érted el! Belül azonban ott van a pszichikus lény, amely már számtalan fajban élt ezelőtt, így több ezer év tapasztalatát hordozza, és amely folytatódik, miközben emberi tested emberi marad, majd végül szétbomlik.

Később látni fogjuk, hogy ezt a pszichikus lény képes átalakítani a testét és létrehoz magának egy köztes fajt mint az állati ember és a szupermen — ezt később tanulmányozni fogjuk — ám végül, egyelőre, ez egy halhatatlan lélek, amely egyre inkább tudatában van önmagának egy emberi testben. Voilà. Most már érted?

(Másik gyermek) Anya, a természetben gyakran látjuk egy egész faj eltűnését. Mi az oka ennek?

Valószínűleg, a természet azt gondolta, hogy nem sikerült! ... Ugye, ő beleveti magát a munkába bőséggel a gazdasági érzék teljes hiányával. Láthatjuk ezt. Megpróbál mindent, amit tud, minden módon amin tudja, mindenféle találmányokkal, amelyek nyilvánvalóan nagyon figyelemre méltóak, de néha ... ez olyan, mint egy zsákutca. Ha ezt az irányt erőltetné valaki a haladás helyett elfogadhatatlan dolgokat érne el. Ő kreatív lelkét a bőségben fejezi ki számítás nélkül, és amikor a kombináció nem igazán sikeres, nos, akkor csak ennyit csinál (kézlegyintés), és eldobja azt; nem törődik azzal. Számára, ugye, van egy határtalan bőség. Azt hiszem, ő nem riad vissza semmilyen kísérlettől. Ha csak valami esélye van eredményre vezető kimenetelnek, ő folytatja. Természetesen voltak átmeneti vagy párhuzamos formái a majom és az ember között, találtunk nyomokat — talán némi vágyálommal ! de végül nyomokat találtunk — nos, ezek a fajok eltűntek. Akkor, ha szeretjük a feltételezéseket, feltehetjük a kérdést, hogy a faj amely most jön és amely egy átmeneti az állati ember és Szupermen között, maradni fog, vagy érdektelennek és elutasítottnak tekinthető? ... Ezt később látni fogjuk. A következő alkalommal amikor találkozunk újra megbeszéljük!

Ez egész egyszerűen egy határtalan bőségnek a tevékenysége. Ő elegendő tudással és tudatossággal rendelkezik, úgy viselkedni, mint akiben számtalan és kiszámíthatatlan elemek keveredtek, szétválasztotta újra, átalakította, darabokra szedte még egyszer azokat és... Ez egy hatalmas üst: megkavarjuk ami benne van, valami kijön, ez nem jó, visszadobjuk és veszünk valami mást. Képzeljétek el a méretet... vegyük csak a földet: értitek, egy vagy két forma vagy száz, számára ennek nincs jelentősége, ott vannak neki ezrek és ezrek és ezrek, és aztán néhány év, száz, ezer, évek milliói, ez nem számít egyáltalán, ha az örökkévalóság van előttünk.

Egyszerűen, ha megnézitek a dolgokat emberi léptékkel, térben és időben oh! óriásinak tűnik, ám neki semmiség az egész. Ez csak egy szórakozás. Akár tetszik nekünk akár nem, szórakozás, de végül ez csak egy szórakozás.

Elég nyilvánvaló, hogy a természet élvezi ezt és nem siet, hogyha azt hallja, haladjon előre megállás nélkül és a munkája egyik vagy másik részét gyorsan fejezze be, a válasz mindig ugyanaz: "Minek? Miért? Ez téged nem szórakoztat?"

CWM 9. kötet 1957. október 23.

Az emberek általában automatikusan és spontán cselekszenek, nem figyelik magukat cselekvés közben. Ezért ha feltennék maguknak a kérdést, hogy mi is történik, egy kis időbe telne, míg a folyamat tudatosodna bennük. Annyira megszokottá vált számunkra az élet, hogy nem is tudjuk, miként történik. Az élet összes gesztusa és mozgása spontán, automatikusan, majdnem tudattalanul, egy- fajta félig tudatos állapotban következik be. Így az ember rá sem jön arra az egyszerű tényre, miszerint, hogy véghezvigyen valamit, ahhoz mindenekelőtt először ismernie, majd később akarnia kell e tettet. Csak akkor kezd el aggódni lénye megfelelő működése felől, ha e szokásos elemek egyike hibásan működik - például az elme nem képes terveket szőni, a személy pedig képtelen végrehajtani. Például, ha egy reggel fölébredvén nem jutna eszünkbe fölkelni, megmosakodni; felöltözni, megreggelizni, ezt-azt csinálni, akkor azt mondanánk magunknak: "Miért? Mi a baj? Valami nem jól működik - nem tudom, mit kellene tennem, valami elromlott."

És ha később már tudjuk, mit kell tennünk - föl kell kelnünk, meg kell fürödnünk, föl kell öltöznünk -, ám mégsem tudjuk megtenni, akkor van valami, az akarat ösztönzése, ami nem működik, melynek nincs hatása a testre. Ekkor megint elkezdünk aggódni, és azt mondjuk magunknak: " Nahát, lehet, hogy beteg vagyok?"

Máskülönben pedig nem jövünk rá, hogy az egész élet ilyen. Meglehetősen természetesnek tűnik, hogy " ilyen" . Ezek szerint épphogy "félig tudatos" állapotban cselekszünk, gépiesen, spontán megszokásból, és nem figyelünk arra, amit teszünk. Ha egyfajta irányítást szeretnénk a mozgásaink felett, az első dolog, amit tudnunk kell, hogy mi történik.

És valójában ez lehet az ok, amiért a dolgok olykor nem mennek túlságosan jól. Hiszen ha minden az átlagos, szokásos ritmus szerint működne, akkor sosem lennénk tudatosak arról, amit csinálunk. Mindent megszokásból, automatikusan, ösztönösen, vagyis gondolkodás nélkül tennénk, és sosem figyelnénk arra, amit valójában teszünk, és soha nem tanulnánk önuralmat. "Valami", egy homályos tudat fejezné ki magát a háttérből úgy, hogy mi nem is figyeljük mit teszünk, és ez a valami sarkallna cselekvésre, majd ha jönne néhány különös vagy ismeretlen erőhullám, bármire rávehetne, és észre sem vennénk a cselekvésre bíró folyamatot. Ez gyakorlatilag így történik.

Csak ha teljesen tudatosak vagyunk a folyamatról, ha tudjuk, hogy működik az élet, az élet mozgása, az élet folyamata, csak akkor kezdhetünk irányítani: máskülönben el sem gondolkodunk az irányításról. Csupán ha valami kellemetlen történik, amikor például szerencsétlen következményekkel járó tettet hajtunk végre, és azt mondjuk magunknak: "Ó, ezt azonnal abba kell hagynom", akkor jövünk rá, hogy létezik egy "miként éljünk" technika, amely szükséges az életünk irányításához. Máskülönben csak a tettek, reakciók, mozgások és impulzusok többé-kevésbé összehangolt keveréke vagyunk, és egyáltalán nem tudjuk, hogyan történnek a dolgok. Ez fejlődik ki a lényben ütközés ek, súrlódás ok, az élet látszólagos rendetlenségei által, és ez formálja a tudatosságot a koragyermekkorban. A kisgyermek összességében tudattalan, és csak fokozatosan, nagyon fokozatosan kezd el tudatossá válni a dolgokról. Ám ha nem fordítanak rá külön figyelmet, az emberek majdnem az egész életüket úgy élik le, hogy nem tudják, mi történik. Nem tudatosak róla.

Tehát minden megtörténhet.

Ám ez a legelső kis lépés; az, amikor tudatosak akarunk lenni magunkról az Anyagi világban.

Homályos gondolataink és érzéseink vannak, amelyek többé-kevésbé logikusan fejlődnek ki a lényben (inkább kevésbé, mint többé). Aztán van egy halvány benyomásunk róla. Amikor pedig megégetjük magunkat, rájövünk, itt valami nincs rendben. Amikor elesünk és megütjük magunkat, újfent rájövünk, hogy valami nincs rendben. Elkezdünk gondolkodni, bizony erre-arra oda kellene figyelni, hogy ne égessük meg magunkat, ne essünk el, ne vágjuk össze magunkat ... A külső tapasztalat, a külső kapcsolatok segítségével kezdünk valamit sejteni. Máskülönben csak félig-tudatos halmaz vagyunk, amely mozog, de azt sem tudja, miért vagy hogyan.

Ez a tudattalan eredeti állapotából való kiemelkedés nagyon apró kezdete.

CWM 9. kötet, 1958. január 15.

Kedves Anya, mivel az elme, a vitális és a test minden életben új, hogyan hasznosíthatnánk az előző életek tapasztalatát? Muszáj átesnünk újra ugyanazokon a tapasztalatokon?

Ez emberfüggő!

Nem az elme és a vitális fejlődik és halad életről életre - kivéve az evolúció nagyon magas szintjén álló különleges eseteket -, hanem a pszichikus. A dolog a következőképp történik: a pszichikusnak váltakoznak a tevékeny és a pihenő szakaszai; az egyik élet során a fizikai élet tapasztalásainak, a fizikai testben eltöltött tevékeny aktív életnek köszönhetően fejlődik az elme, a vitális és a test összes tapasztalatával, utána természetesen nyugovóra tér, amely során asszimilálhatja a tevékeny létezése során bekövetkezett fejlődését. Amikor ez a beépülés befejeződik, ha már feldolgozta a fejlődést, amit a földi tevékeny élete során ért el, újra leszületik egy testbe, magával hozva fejlődésének eredményeit, és ha már kellően fejlett az állapota, akkor maga választja meg a környezetet és azt a fajta testet, azt a fajta életet, amelyben ki tudja egészíteni tapasztalatának egyik vagy másik részét. Bizonyos esetekben, ha a pszichikusnak  nagyon fejlett az állapota, a test elhagyása előtt ki tudja választani, hogy  milyen életet akar a következő inkarnációjában.
 
Amikor a pszichikus már majdnem teljesen kialakult és nagyon tudatos lénnyé vált, ellenőrzi az új test formálását, általában egy belső befolyás által kiválasztja azokat az elemeket és szubsztanciákat, amelyek úgy alakítják ki a testét, hogy a számára szükséges élményekhez juttassa. De ez csak meglehetősen fejlett állapotban következik be. És később, amikor már teljesen kialakult és azért tér vissza a földre, mert szolgálni, segíteni akarja a közösséget, részt akar venni az Isteni Munkában, akkor képes a kialakuló testbe olyan elemeket juttatni, amelyek előző életek mentálisához és vitálisához tartoznak, és amelyek pszichikus erők által megszervezve és átitatva megmaradtak és így részt vehetnek az általános fejlődésben. De ez csak rendkívül fejlett stádiumban következik be.
 
Amikor a pszichikus teljesen kialakult és ennek tudatában van, tudatos eszközévé válik az Isteni Akaratnak, úgy szervezi meg a vitálist és az elmét, hogy azok is részt vehessenek az általános harmóniában, és megmaradhassanak.

A fejlettség magas foka lehetővé teszi, hogy a mentális és vitális legalább néhány része megmaradjon a test felbomlása ellenére, ha például az emberi tevékenység bizonyos mentális és vitális részei különösképpen kifejlődtek, akkor ezek a részek "saját formájukban" maradnak meg - annak a tevékenységnek a formájában, amely tökéletesen megszervezett volt, például erősen intellektuális emberek esetében, akik kiemelkedő módon fejlesztették ki az agyukat, lényük mentális része megőrzi ezt a struktúrát, amely önálló élettel rendelkező szervezett agy formájában raktározódik el, és amely változatlan marad az új életig, amelyben az összes addig elért eredményével vehet részt.
 
A művészeknél, mint például néhány zenész, akik különösképp tudatos módon használták a kezüket, a vitális és a mentális szubsztancia kezek formájában marad meg, amelyek tökéletesen tudatosak, akár élő emberek kezét is használhatják különleges kapcsolat esetében stb.
 
Ezzel szemben hétköznapi emberekél, akikben a pszichikus forma nem fejlődött ki teljesen és szervezetten, amikor a pszichikus elhagyja a testet, a mentális és a vitális forma egy ideig még fennmaradhat - ha a halál különösen nyugodt és koncentrált módon következett be. Ha azonban az ember hirtelen és szenvedélyes állapotban halt meg, számos kötődéssel bírván, akkor a lénye különböző részei szétszélednek, és rövidebb-hosszabb ideig még tovább élhetik saját életüket a saját területükön, majd eltűnnek.
 
Az organizáció és az átalakítás központja mindig a pszichikus jelenléte a testben. Ezért nagyon nagy hiba azt hinni, hogy a fejlődés folytatódik vagy - miként néhányan gondolják - tökéletesebb és gyorsabb két élet közötti átmeneti időszakban. Ekkor általában egyáltalán nincs fejlődés, mivel a pszichikus pihenő állapotba lép, a többi rész pedig, miután leél egy többé-kevésbé tiszavirág életet a saját területén, szétbomlik.

A földi élet a fejlődés színtere. A fejlődés itt a földön lehetséges, a földi létezés alatt. És a pszichikus az, amely a fejlődést egyik életből a másikba szállítja, azáltal, hogy megszervezi saját fejlődését és növekvését.

CWM 9. kötet 1958. február 12.

További információ a témában >

    Kedves Anya, lehetséges az emberi elmével felismerni egy másik ember lelkét?

   A dolgok nem annyira világosak és elkülönültek, mint ahogy beszélünk róluk; ezért nagyon nehéz magunkban elkülönülten és tisztán látni a lényünk különböző részeit, hacsak nem volt részünk hosszú edzésben és fegyelemben a tanulmányozás és megfigyelés terén.

Nincsenek vízzzáró részek a lélek és az elme, a vitális és még a fizikai közt sem. A lélek behatol az elmébe. Egyes embereknél ez igen számottevő, megfigyelhető. Tehát az elme azon része, ami rendelkezik egyfajta fogékonysággal a pszichikus lény finom érintése felé, képes érezni másokban a lélek jelenlétét.

  Azok akik képesek egy bizonyos mértékig belépni mások tudatosságába, amikor már képesek lesznek közvetlenül látni vagy érezni a gondolataikat, a mentális tevékenységüket, akik képesek belépni mások mentális környezetébe anélkül, hogy szavakat kellene használniuk önmaguk kifejezéséhez, könnyen megtudják állapítani, hogy valakinek alszik, vagy aktív a lelke. A lélek aktivitása ad egy különleges színt a mentális aktivitáshoz - ez könnyebb, átfogóbb és fényesebb - és ezt lehet érezni. Például, ha belenézel valakinek a szemébe, többé-kevésbé biztosan ki tudod jelenteni, hogy él-e a lelke, vagy nem látod a lelkét a szemében. Sok ember érzi - úgy értem "sok" a fejlődött emberek közt-meg tudja ezt mondani. De természetesen, hogy pontosan tudjuk milyen mértékig éber és aktív valaki lelke, milyen mértékben uralja a lényt, mennyire ő a mester, ahhoz birtokolni kell a pszichikus tudatosságot, mert csak az tud meghatározó módon ítélkezni. De összességében nem lehetetlen, hogy rendelkezzetek egy fajta belső rezgéssel, amitől azt mondod, "Oh! Ennek az embernek van lelke."

  Nyilvánvaló, hogy amit leggyakrabban az emberek -hacsak nincsenek beavatva - léleknek hívnak, az a vitális rezgés. Ha valakinek van egy erős, aktív, akaratos vitálisa, ami uralja a test tevékenységeit, aminek nagyon erős kapcsolata van az emberekkel, dolgokkal és eseményekkel kapcsolatban, ha van egy feltűnő művészi ízlése, a szépség minden megtestesülésére, általában kísértésbe esünk, hogy azt mondjuk és higgyük, "Oh! Neki élő a lelke!"; de ez nem a lelke, hanem a vitális lény, ami él és uralja a test tevékenységeit. Ez a különbség egy, a fejlődést éppen csak megkezdő és azok között, akik még mindig a tisztán materiális élet tehetetlenségében és tamas-ában vannak. Ez felruházza, először a látszatot és a tevékenységeket is egy rezgéssel, egy rezgés intenzitással, ami gyakran azt a benyomást kelti, hogy a másiknak az élő lelke; de ez nem az, a vitálisa fejlett, aminek van egy különleges ereje, erősebb a fizikai tehetetlenségnél, és megadja a rezgés, élet és tevékenység intenzitását azoknak, akiknek a vitális lénye még nem fejlődött ki, és ezért nem rendelkeznek vele. Nagyon gyakori ez a zűrzavar a vitális tevékenység és a lélek közt. . A vitális rezgés sokkal könnyebben érzékelhető az emberi tudatosság számára, mint a lélek rezgése.

  Szabályként, ahhoz, hogy valakiben megláthasuk a lelket, az elmének nagyon csendesnek kell lennie - nagyon csendesnek, különben az ő rezgéseit látjuk, nem a lélekét.

  És azután mikor megpillantunk valakit, aki tudatos a lelkére, és a lelkében él, ha így nézük, azt érezzük, mintha haladnánk benne lefelé, mélyre hatolnánk, mélyre a személyben, messze, nagyon messzire benne; míg általában ha valakinek a szemébe nézünk nagyon gyakran elérünk egy rezgést ami válaszol a tekintetünkre, de nincs ez a mélyülő, mélyülő, mélyülő, mélyülő érzésünk, hogy olyan mélyre hatolunk mintha lyukba hatolnánk, messze, nagyon, nagyon, nagyon, mélyre, belülre, így van, egy nagyon kicsiny, csendes válaszunk. Általában, amikor emberek szemébe nézünk - olyan szemeket találunk, amelyekbe nem tudunk behatolni, olyanok, mint a zárt ajtó, de néhány szem nyitva van,- be tudunk hatolni, és akkor eléggé közel a felszín mögött, találkozunk valamivel, ami rezeg, és néha ragyog, szikrázik. És ennyi. Ha megtéveszt, azt mondjuk: "Ó, megtaláltam az eleven lelkét" - de, nem az: ez a vitálisa.

  A lélek megtalálásához, el kell lépni ettől ezen a módon (mély gesztus), mint ez, eltávolodva a felszíntől, mélyre kell húzódni benne, és menni, menni, menni lefelé, le, le, messze lent egy nagyon mély lyukban, csönd és nyugalom van; és akkor találni ott egy,,, valamilyen melegséget, békességet, tartalmában gazdagot, és nagyon csendeset, nagyon teljeset, egyfajta lágyságot - ez a lélek.

  Ha kitartunk, és tudatosak vagyunk, akkor eltölt a teljesség érzése, az érzés, hogy valami tökéletes, ami mérhetetlen mélységet foglal magába. Érezzük, ha belépnénk oda, rengeteg titok tárulna fel; olyan mint a víz nagyon békés felszínén valami örökkévaló visszatükröződése. És nem érzünk többé korlátokat az idő által.

  Az az érzésünk, hogy mindig is léteztünk, és hogy a lényünk örökkévaló.

  Ekkor érintettetük meg a lélek lényegét.

  És ha ez a kapcsolat eléggé tudatos és teljes, felszabadít a külső forma rabsága alól; többé nem érezzük, hogy csak azért élünk, mert van testünk. Ez általában a lény megszokott érzete, hogy annyira kötődik ehhez a külső formához, hogy amikor valaki "önmagára" gondol, akkor a testére gondol. Ez így szokott lenni. A személyes valóság a test valósága. Csak amikor valaki erőfeszítést tesz a belső fejlődés irányába, és próbál találni valamit, ami egy kicsit stabilabb a lényében, kezdheti megérezni azt a "valamit" ami tartósan tudatos minden koron és változáson keresztül, ez a valami kell, hogy "én" legyek. De már ehhez szükséges egy igen mély tanulmányozás. Különben, ha arra gondolsz, hogy "Ezt fogom tenni", "Szükségem van erre", ez mindig a tested, egy valamilyen kis akarat ami az érzékelések keveréke, többé-kevésbé zűrzavaros, szentimentális reakcióké, és még zűrzavarosabb gondolatoké, amik egy keveréket alkotnak, amiket egy impulzus kelt életre, egy vonzalom, egy vágy, valamilyen akarat: és mindez, pillanatnyilag "énné" válik - de nem közvetlenül, mert az ember ezt az "ént" nem különállóként érzékeli a fejtől, a törzstől, a karoktól és lábaktól, és mindentől ami mozog - ez nagyon szorosan összekapcsolódott.

  Csak amikor már sokat gondolkodtunk, sokat láttunk, sokat tanulmányoztunk, sok megfigyelést tettünk, kezdünk csak rájönni, hogy valaki többé-kevésbé független a másiktól, és hogy a mögöttes akarattól függően tud cselekedni vagy nem cselekedni, és lassan, nem teljesen azonosítjuk magunkat a mozgással, a tevékenységgel, a felismeréssel - az a valami lebeg. De ehhez sok megfigyelés szükséges.

  És aztán még többet kell megfigyeljünk, hogy ezt meglássuk, ezt az ott lévő második dolgot, ezt a valamilyen aktív tudatos akaratot "valami más" indítja be, ami figyel, ítél, dönt és próbálja tudásra alapozni a döntéseit - ez még sokkal később történik. És elkezdjük látni ezt a "valami mást", elkezdjük meglátni, hogy ennek van ereje beindítani a második dolgot, ami egy aktív akarat; és nem csak az, hanem van egy közvetlen és nagyon fontos működése a reakciókon, az érzéseken és érzeteken, és végül átveheti az irányítást a lény összes mozdulatán - ez a rész ami néz, megfigyel, ítél és dönt.

  Ez az irányítás kezdete.

  Amikor valaki tudatossá válik erre, megragadta a fonalat, és amikor valaki irányításról beszél, tudhatja "Ah! Igen, ez az irányítás képessége."

  Így tanulunk meg magunkra tekinteni.

Kedves Anya, mit jelent pontosan a "Mentális becsületesség"?

Azt, hogy egy elme, nem próbálja becsapni magát. És valójában, ez nem egy "próba", mert nagyon jól sikerül neki!

Úgy tűnik, az ember szokványos pszichológiai összetételében az elme szinte folyamatos feladata az, hogy elfogadható magyarázatot találjon arra, ami a "vágy-lényben" zajlik, a vitálisban, az elme leganyagibb és a test legfinomabb részeiben. Van egyfajta általános cinkosság lényünk összes része között, hogy magyarázatot, sőt megfelelő igazolást találjunk mindarra, amit teszünk, és ezáltal elkerüljük - amennyire lehetséges - a hibáink által hátrahagyott fájdalmas nyomokat és a nemkívánatos mozgásokat. Például, hacsak nem kaptunk vagy kezdünk magunktól megfelelő képzésbe, bármit is teszünk, az elme megfelelő magyarázatot talál rá, így nem zavartatjuk magunkat. Csak a külső reakciók, körülmények, vagy másokból származó mozgások kényszerítenek arra, hogy kevésbé előnyösen ítéljük meg magunkat és a tetteinket, és elkezdhetnénk kérdezni magunktól, vajon a dolgok nem lehetnének jobbak ennél.

Spontán módon az angolul "self-defense"-nek nevezett önvédelemmel kezdjük. Saját védelmünkre kelünk, és önkéntelenül igazolást akarunk ... a legapróbb dolgokért, amelyek tökéletesen jelentéktelenek - ez szokványos hozzáállás az életben.

A magyarázatot pedig magunknak szolgáltatjuk; csak a körülmények kényszerítenek rá, hogy másoknak vagy egy másik személynek magyarázkodjunk, de elsőként magunkat kell meggyőznünk. Először azt mondjuk: "Így történt, mert így kellett történnie, emiatt történt. ,.. " Mindig másokat, vagy a körülményeket hibáztatjuk. Valódi erőfeszítést igényel - kivéve, ha képzést kaptunk és megtanultuk automatikusan csinálni -, hogy megértsük, a dolgok talán nem így varrnak, talán nem pontosan úgy cselekedtünk vagy reagáltunk, ahogy kellett volna. Amikor ezt elkezdjük észrevenni, még nagyobb erőfeszítés kell, hogy beismerjük ... hivatalosan.

Amikor észrevesszük, hogy hibáztunk, az elme első mozdulata, hogy azt háttérbe szorítja, beborítja egy nagyon ügyes kis magyarázattal. s amíg nem muszáj megmutatnunk, addig rejtegetjük. Ezt hívom én a mentális becsületesség hiányának".

Először szokás szerint becsapjuk magunkat, de még ha el is kezdjük beismerni az igazat, akkor is eljön egy pillanat, amikor ösztönösen megpróbáljuk megtéveszteni magunkat, hogy kényelmes legyen. Miután rájöttünk, becsaptuk magunkat, még nagyobb lépés szükséges, ahhoz, hogy őszintén elismerjük: "Igen, tévedtem".

Mindezek a dolgok annyira megszokottak, hogy nem is vesszük észre; ám ha megpróbálsz uralmat gyakorolni a lényed fölött, akkor olyan felfedezésekre jutsz, melyek rendkívül érdekesek. Amikor ezt meglátod, rájössz, hogy folyamatosan ... a legjobb szóval élve "önbecsapásban", szándékos megtévesztés állapotában élsz; tehát spontán módon félrevezeted magad. Nem is kell gondolkodnod: önkéntelenül elleplezed, amit tettél, így az nem mutatja meg valódi mivoltát ... ráadásul mindezt teljesen jelentéktelen dolgok miatt teszed, amelyek egyáltalán nem fontosak! Érthető lenne, ha a hibátok elismerése súlyos következményekkel járna az életetekre nézve, a fennmaradás ösztöne hajtana, hogy megvédjétek magatokat, de nem erről van szó, hanem olyan dolgokról, amelyek tökéletesen jelentéktelenek, amelyeknek semmi következménye nincs, azon kívül, hogy azt kell mondanotok magatoknak: "Tévedtem".

Ez azt jelenti, erőfeszítést kell tenni, a mentálisan őszintévé váláshoz. Erőfeszítést kell tenni, önfegyelmet kell gyakorolni. Természetesen nem arról beszélek, amikor valaki azért hazudik, hogy ne kapják el: mindenki tudja, hogy ez nem helyes cselekedet. Ráadásul a legbutább hazugságok a leghaszontalanabbak, mivel annyira átlátszóak, hogy senkit sem tévesztenek meg. Erre folyamatosan találunk példákat; tetten érünk valakit, aki éppen rosszat csinál, és azt monjuk neki: "Ez nem helyes". Ő buta magyarázatot ad, amelyet senki sem ért meg és senki sem fogad el; az egész helyzet szerencsétlen, mivel az illető azt gondolja, hogy ezzel megvédi magát.

Önkéntelenül történik, de az elkövető tud róla. De egy másikfajta ámítás annyira spontán és szokásos, hogy nem is vagyunk tudatosak róla. Tehát mentális becsületességet csak folyamatos és fenntartott erőfeszítéssel érhetünk: el.

Azon kapjuk magunkat, hogy a fejben, vagy itt (Anya a szivére mutat) - ez az eset még súlyosabb - kedvező kis magyarázatot gyártunk. Ha fogást találunk magunkon, szembenézünk magunkal és azt mondjuk: "Te úgy gondolod, így van?" Ha nagyon bátrak vagyunk és nyomást gyakorlunk magunkra, azt válaszolhatjuk: ,,Nagyon jól tudom, hogy nem így van!"

Ez pár év munkába kerül. Idő kell hozzá, hogy belül változzunk, hogy megváltozzon a látásmódunk, a helyzetünk:, a körülményekkel való kapcsolatunk, hogy tisztán és teljes egészében meglássuk, mennyire becsaptuk magunkat - pedig az adott pillanatban meg voltunk győződve, hogy őszinték vagyunk.

(Csend)

Valószínűleg a tökéletes őszinteség csak akkor jöhet el, amikor az ember a hamisság szférája - ami az élet, ahogy azt a földön ismerjük, a mentális élet is, sőt még a magasabb mentális élet is - fölé emelkedik.

Amikor valaki felugrik a magasabb szférába, az Igazság világába, képes a dolgokat a valódi formájukban látni, és mivel annak látja azokat, amik, képes lesz azok igazságában élni. Aztán az összes hamisság természetesen össze omlik. És mivel kedvezü magyarázatokra nem lesz tovább szükség semilyen célból, eltűnnek mjd, mert nem marad semmi megmagyarázni való.

A dolgok önmaguktól érthetővé válnak, az Igazság keresztül ragyog majd minden formán, a tévedás lehetősége el fog tűnni.

CWM 9. kötet, 1958. május 21.

"Amikor megvalósul a döntő felbukkanás, ennek egyik jele egy elidegeníthetetlen, lényegénél fogva hozzátartozó, önmagától létező tudatnak az állapota vagy aktivitása bennünk, amely pusztán a létezésének a ténye által ismeri önmagát, ugyanígy, a vele való azonosság által ismer mindent, ami benne van, sőt ugyanilyen módon kezd látni mindent, ami az elménk számára külsőnek tűnik: az azonosság folyamata által vagy egy lényegénél fogva hozzátartozó tudat által, amely beburkolja, átjárja a tárgyát és alkotórészét képezi annak, felfedezi önmagát a tárgyban, tudatában van benne valaminek, ami nem elme vagy élet vagy test. Nyilvánvalóan van ekkor egy spirituális tudat, amely más, mint a mentális, és ez a tudat egy spirituális lény létezéséről tanúskodik bennünk, amely más, mint a felszíni mentális személyiségünk."

Sri Aurobindo: The Life Divine, p. 855

Kedves Anya, mindenkiben van spirituális lény?

Az attól függ, hogy mit nevezünk "lénynek". Ha a "lény" szót "jelenléttel" helyettesítjük, akkor igen, mindenkiben van spirituális jelenlét. Akkor ha a "lény" alatt egy szervezett entitást értünk, amely teljesen tudatos magáról, önálló, megvan az ereje, hogy érvényesítse magát és uralja a természet többi részét - nem! A lehetősége e független és mindenható lénynek mindenkiben ott rejlik, ám a megvalósítása hosszú erőfeszítések eredménye, amelyek néha több életen átívelnek.

Mindenkiben, még a kezdet kezdetén e spirituális jelenlét, e belső fény ott van...

Valójában mindenütt jelen van. Már többször láttam néhány állatban. Olyan, mint egy ragyogó pont, amely egy bizonyos irányítás és védelem központja, olyasmi ez, ami még félig-tudatos állapotban is harmóniát hoz létre a teremtés többi részével úgy, hogy ne történjenek állandóan vagy általános jelleggel helyrehozhatatlan katasztrófák. E jelenlét nélkül a vitális vadságai és szenvedélyei által létrehozott zűrzavar akkora mértéket öltene, hogy bármelyik pillanatban általános katasztrófa, egyfajta totális pusztítás következhetne be, amely megakadályozná a Természet fejlődését. Ez a jelenlét, ez a spirituális fény - amelyet akár spirituális tudatnak is nevezhetnénk – ami minden lényben és minden dologban ott van, és miatta minden disszonancia, minden szenvedély, minden erőszak ellenére létezik egy általános harmónia, amely lehetővé teszi a Természet munkájának beteljesítését.
 
És ez a jelenlét egészen nyilvánvalóvá válik az emberi lényben, még a leginkább kezdetlegesben is. Még a legiszonyatosabb emberben is, aki az ördög vagy egy szörnyeteg megtestesülésének tűnik, van belül valami, ami egyfajta ellenállhatatlan irányítást gyakorol - még a legrosszabban is vannak olyan dolgok, amik szinte lehetetlenek. És e jelenlét nélkül, ha a lényt egyedül a szembenálló erők, a vitális erői uralnák, az a lehetetlenség nem létezne.
 
Minden alkalommal, amikor ezen szembenálló erők szörnyűséges hulláma végigsöpör a földön, és azt érezzük, hogy soha semmi sem akadályozhatja meg a káosz és a horror terjedését, egyszer csak egy kontroll beavatkozik - váratlanul és megmagyarázhatatlanul -, megállítja a hullámot, a katasztrófa nem teljesedik be. És ez a Jelenlétnek köszönhető — suprême  — az anyagban.

Azonban ez a Jelenlét csak néhány kivételes lényben, és hosszú, több életen átívelő előkészítés után válik tudatos, független, teljesen megszervezett lénnyé, amely lakhelyének mindenható ura, és kellően tudatos, elég erős, hogy ne csak lakhelyét, hanem a környezetét is irányítsa kisugárzása és tevékenysége által, amely egyre kiterjedtebb ... és hatékonyabb.

CWM 9. kötet 1958. június 11.

Anya, hogyan fejleszthetjük ki az intuíció képességét?

Vannak különféle intuíciók, és kifejlesztésük képességét is magunkban hordjuk. Ők valamilyen szinten mindig tevékenyek, de ezt nem vesszük észre, mivel nem figyelünk oda eléggé, hogy mi történik bennünk.

Van az érzelmek mögött, mélyen lényben, egy tudatosságban, valahol a napfonat csakra szintjéhez közel, egyfajta előrelátás, egyfajta jövőbe látó képesség, de nem elképzelés formájában: inkább érzések, majdnem hogy érzékelés formájában. Például, ha eldöntjük, hogy tenni akarunk valamit, akkor van egyfajta rossz érzés vagy belső elutasítás, és ha hallgatunk erre a belső jelzésre, akkor rájövünk, hogy igaza van.

Más esetekben valami sürget, jelez, ragaszkodik - nem impulzusokról beszélek, nem azokról a felindulásokról, amelyek a vitálisból és még sokkal alacsonyabbról jönnek - olyan jelzések ezek, amelyek az érzések mögött vannak, amelyek a lényünk érzelmi részéből származnak; innen is elég biztos jelzést kaphatunk azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tenni. Ezek olyan intuíciók vagy magasabb ösztönök, melyek fejleszthetők megfigyelés, és az eredmények tanulmányozása által. Természetesen ezt komolyan, objektíven, előítélet nélkül kell végeznünk. Ha úgy akarunk megfigyelni dolgokat, hogy közben bizonyos módon akarjuk látni azokat, akkor minden hiába való. Úgy kell tennünk, mintha kívülről néznénk az eseményeket, valaki más szemével.

Az intuíciónak ez az egyik formája, és talán ez az első, amely általában megnyilvánul.

Van egy másik formája is, de ezt sokkal nehezebb megfigyelni, mert azok számára akik hozzá vannak szokva, hogy gondolkoznak és ésszerűen cselekszenek - nem késztetés, hanem a józanész által hajtva -, hogy átgondolják, mielőtt bármit is tesznek, rendkívül gyors folyamat zajlik le a félig tudatos gondolkodásukban, míg eljutnak az októl a hatásig. Ez megakadályoza, hogy meglássák a vonalat, a gondolkodás vonalát és nem is hiszik azt, hogy ez egy  gondolatláncolat, így ez elég félrevezető.  Az a benyomásotok, hogy ez intuíció, de ez nem intuíció, ez egy hihetetlen gyors tudatalatti érvelés, ami megpillantja a problémát és egyenesen a végkövetkeztetésre jut. Ezt nem szabad az intuícióval összekeverni.

Az intuíció az agy szokásos működése esetén olyasmi, ami hirtelen jelenik meg, akár egy fénysugár. Ha megvan a képességünk, a mentális látás egy kezdetleges képessége, olyan érzésünk van, mintha valami kívülről vagy felülről jönne, egy kis fénysugár betörne az agyba, teljesen függetlenül mindenféle gondolkodástól.

Ezt sokkal könnyebben észrevesszük, ha el tudjuk hallgattatni az elménket, csendre és figyelemre tudjuk inteni, megállítva szokásos működését, mintha az elmét egyfajta tükörré változtatnánk, amelyet egy magasabb képesség felé fordítunk egy lankadatlan figyelemel és csendesen. Ezt is meg lehet tanulni. Meg kell tanulnunk csinálni ezt, ez egy szükséges tudományág.

Amikor meg kell oldanunk egy kérdést, bármi is legyen az, akkor ide összpontosítjuk a figyelmünket (a szemöldökei közé mutat), a középpontba pont a szemek fölött, a tudatos akarat központjába. Ám amikor ezt csináljátok, nem léphettek kapcsolatba az intuíciótokkal. Kapcsolatba léphettek az akarat és az erőfeszítés forrásával, még egyfajta tudás forrásával is, de csak a külső, majdnem Anyagi síkon; míg ha az intuícióval akartok kapcsolatba lépni, akkor ezt (Anya a homlokára mutat) teljesen mozdulatlanul kell tartanotok. A tevékeny gondolkodást le kell állítani, amennyire csak lehetséges, és az egész mentális képességnek - a fej tetejénél, és egy kicsit fölötte, ha lehetséges - tükröt kell formálnia, amely nagyon halk és nyugodt, csendben fordul felfele és erősen összpontosítja figyelmét. Ha ez sikerül, akkor, talán nem azonnal, de észreveszük a fénysugarakat, amelyek a tükörre esnek egy még ismeretlen régióból, és tudatos gondolat formájában fejezik ki magukat, amelynek nincs kapcsolata a többi gondolattal, hiszen azokat csendben tudtuk tartani. Ez az igazi intellektuális intuíció kezdete.

Ez egy olyan tudomány amit folytatni kell. Sokáig próbálkozhatunk és nem sikerül, de amint figyelmes és nyugodt "tükröt" tudunk létrehozni, mindíg van egy eredmény, nem biztos, hogy pontosan megfogalmazott gondolat formájában, de a fentről jövő fényt mindig érzékeljük. Ha nem kezdünk el azonnal cselekedni, hanem ezt a fentről jövő fényt nyugodtan és csendben fogadjuk be, hagyjuk, hogy átjárja lényünket, akkor valamivel később, egy világos gondolat vagy egy nagyon pontos utasítás formájában fogja kifejezésre juttatni magát itt (Anya a szívére mutat), ebben a másik központban.

Természetesen először ki kell fejleszteni ezt a két képességet, és amint eredményre jutunk, ahogy mondtam, meg kell figyelnünk az eredményt, és észre kell vennünk a kapcsolatát az eseményekkel, a következményekkel, gondosan kell megfigyelnünk és tanulmányoznunk azt, ami belépett, ami lehet, hogy zavart okozott, amit lehet, hogy többé-kevésbé tudatos elmélkedéssel, vagy a többé-kevésbé tudatos alsóbb akarat közbeavatkozásával hoztunk létre, csak nagyon mély elemzéssel - amely tulajdonképpen minden pillanatban zajlik, minden napi esemény kapcsán - fejleszthetjük ki az intuíciónkat. Ez hosszú. Ez hosszú  és vannak buktatók, becsaphatjuk magunkat, intuíciónak vélhetjük a tudatalatti akaratot, ami próbál megnyilvánulni, az impulzusok által adott utasítást, melyet nyíltan visszautasítottunk, végül is mindenféle nehézség lehetséges. Erre fel kell készülnünk. De ha kitartunk, akkor biztos sikerrel járunk.

És eljön a pillanat, amikor egyértelműen érzitek, belső útmutatás vezet, bármit is tesztek. De azután, hogy az útmutatáshoz teljes erejét kifejthesse, természetesen, tudatos megadás szükséges: őszintén el kell határoznunk, hogy követjük a felsőbb erő által adott jelzéseket. Ha ezt tesszük, akkor... évek munkájától kíméljük meg magunkat, és rendkívül gyorsan elérjük az eredményt. Ha így teszünk, az eredmény nagyon gyorsan jön. Ehhez azonban őszinteség... és egyfajta belső spontaneitás kell. Ha megadás nélkül akarjuk megpróbálni, sikerülhet, de nagyon hosszú időbe fog telni, sok akadállyal fogunk találkozni és az eredmény nagyon bizonytalan. Rendkívül kitartónak, eltökéltnek, állhatatosnak kell lennünk, és biztosan sikerrel járunk, de csak kemény munka után.

Tegyétek megadással, egy őszinte teljes önátadással, és  teljes sebességgel mentek majd előre, sokkal gyorsabban haladva - de ne számítóan tegyétek, mert az elront mindent.

(Csend)

Egyébként, bármit is akarunk csinálni az életben, egy dolog feltétlenül szükséges, és mindennek az alapja, a figyelem fókuszálásának képessége. Ha egyesíteni tudjuk a figyelem és tudatosság sugarait egy ponton és fenntartani ezt a koncentrációt egy kitartó akarattal, semmi sem tud ellenálni annak - bármi legyen is az, a leginkább anyagi testi fejlődéstől a legmagasabb spirituálisig. De ezt a fegyelmet állandóan követni kell és, azt lehet mondani rendithetetlenül, nem, nem úgy, hogy mindíg koncentrálnunk kell ugyanarra a dologra - ez nem az amire gondolok, úgy értem, hogy koncentrálni tanulni.

És materiálisan a tanuláshoz, sporthoz, minden fizikai vagy mentális fejlődéshez, ez elengedhetetlenül szükséges. És egy egyén értéke a figyelme értékével arányos.

És a spirituális szempontból ez még sokkal fontosabb. Nincs olyan spirituális akadály, amely ellen tud állni egy átható koncentráció erejének.

Példűul a pszichikai lény felfedezését, egyesülést a belső istenivel, megynyílást a magasabb szféráknak, mindent meg lehet kapni a koncentráció erejével - de meg kell tanulni hogyan kell csinálni.

Nincs olyan dolog az emberi vagy akár a emberfeletti területen, aminek a kulcsa nem a koncentráció ereje.

Lehettek a legjobb atléta, lehettek a legjobb tanuló, lehettek egy művész, irodalmi, vagy tudományos géniusz, a legnagyobb szent ennek képességével. És mindenkinek megvan önmagában ennek nagyon kicsi kezdete - ez megadatott mindenki számára, de az emberek nem művelik ezt.

CWM 9. kötet,1958. július 23.