1. Két szövetséges erő van az emberben: a tudás és a bölcsesség. A tudás annyit ragad meg egy torzító közvetítőn keresztül meglátott igazságból, amennyit az értelem a tapogatózásával elér, a bölcsesség annyit, amennyit az isteni vízió szeme meglát a szellemben.

Valaki megkérdezett engem, "Miért szövetségesek az erők?"

Feltételezem, már annyira megszoktuk az emberben lévő elemek egymás közötti vitáit, hogy a szövetségesség gondolata döbbenetet kelt. De ezek a viták csupán látszólagosak. Minden erő, mely egy magasabb régióból származik, valójában szükségszerűen szövetséges - egyesültek, megállapodtak a Tudatlansággal szembeni harcban. És Sri Aurobindo elég világosan kimondja - azok számára, akik megértik - hogy ezen erők egyike az értelemhez tartozik és a többi pedig a Lélekhez. Ez pontosan a mély igazság, melyet Sri Aurobindo felfedni akar az aforizmáiban: ha az értelem próbálja megszerezni a második erőt, képtelen ezt megtenni, mióta ez az erő a Lélekhez tartozik és az emberből ered, együtt véve a spirituális tudatossággal.

A tudás valami, amit az értelem szerez számos erőfeszítésen keresztül, ennek ellenére ez nem az igazi tudás, hanem csupán annak egy mentális aspektusa; minthogy a Bölcsesség nem egészen tartozik az értelemhez, mely egészében véve annak megszerzésére alkalmatlan, hisz valójában nem is igazán tudja, mi az. Ismétlem, a Bölcsesség lényegében a Lélek ereje és csupán a spirituális tudatossággal keletkezhet.

Érdekes lenne megkérdezni, mire gondol Sri Aurobindo, amikor a "torzító közvetítőn keresztül meglátott igazság"-ról beszél. Először is, mi az a "torzító közvetítő", és mely igazság keletkezik a "torzító közvetítőn" keresztül?

Mint mindig, amit Sri Aurobindo mond, az többletjelentéssel bírhat - egyik inkább konkrét, másik inkább általános. A leginkább konkrét értelemben, a torzító közvetítő a mentális közvetítő, mely tudatlanságban dolgozik és emiatt képtelen igazságot annak tisztaságában kifejezni. De mióta egy egész élet tudatlanságban zajlik, a torzító közvetítő egyben a föld-atmoszférája, mely annak teljességében torzítja az igazságot, rajta keresztül keresi az önkifejezési módot.

És itt rejlik az aforizma leginkább szövevényes pontja. Hova juthat az értelem a tapogatózással? Tudjuk, hogy mindig tapogatózik, törekszik tudni, tévedni, visszatérni az előző kísérletekre és próbálni újra... A haladása nagyon, nagyon akadozó. De mit tud felfogni az igazságból? Ez egy töredék, egy részlet, valami ami még mindig az igazság, csak éppen részleges, hiányos formában, vagy ez a valami már nem számít igazságnak? Ez az igazán érdekes kérdés.

Azt szoktuk mondani - feltéve, hogy már elismételtük párszor - hogy valakinek csak részleges, befejezetlen, töredékes tudása lehet, mely emiatt nem lehet igazi tudás. Ez a nézőpont eléggé elcsépelt: csupán egy kicsit kell tanulnia az életben ahhoz, hogy tudatában legyen annak. Azonban, amit Sri Aurobindo ért a "torzító közvetítőn keresztül meglátott igazság" alatt, sokkal érdekesebb ennél.

Maga az igazság hordoz egy másik aspektust: ezen közvetítőn keresztül nincs többé igazság, csak az igazság eltorzulása. Következésképp, amit meg lehet ragadni, az nem egy töredék mely igaz lehet, hanem egy aspektus, az igazság hamis megjelenése, amely maga is elolvadt.

Adni fogok számodra egy képet, melyet magam is próbálok megérteni; nem több mint egy kép, ne vedd szó szerint.

Ha összehasonlítjuk az alapvető igazságot egy makulátlan, vakító fehér fény szférájával, azt mondhatjuk, hogy a mentális közvetítőn, a mentális atmoszférán keresztül, ezen szerves fény átalakult ezer és ezer árnyékká, melyek mindegyike saját, határozott színnel rendelkezik, hiszen mindannyian elkülönültek egymástól. A közvetítő eltorzítja a fehér fényt és megszámolhatatlan különböző szín képében jeleníti meg: piros, zöld, sárga, kék, stb., melyek néha nagyon eltérőek. Majd az értelem megragadja, de nem a fehér szféra fehér fényének kis töredékét, hanem a különböző színek kis fényeinek kisebb-nagyobb számát, melyekkel még csak nem is képes újraalkotni a fehér fényt. Következésképp nem képes elérni az igazságot sem. Nem az igazság töredékét birtokolja, hanem csak egy széttört igazságot. Ez egy felbomlás állapota.

Az igazság kerek egész és minden eleme fontos. A torzító közvetítő, melyen keresztül láthatod a mentális atmoszférát, alkalmatlan a kinyilatkoztatásra vagy a kifejezésre vagy éppen az elemek érzékelésére - valaki szerint a jobbik rész hiányzik. Tehát többé nem hívhatjuk az igazságnak, hanem inkább valaminek, ami lényegében igaz, csak nincs többé egészen a mentális atmoszférában - ez a tudatlanság.

Tehát, összegezve, azt kellene mondanom, hogy a tudás, ahogyan az felfogható az emberi értelem által, szükségszerű tudás a tudatlanságban, szinte említhetnénk tudatlan tudásként is.

A Bölcsesség az igazság lényegének és annak a kinyilatkoztatásbeli alkalmazásának víziója.

1958. szeptember 12.

2. Az inspiráció a ragyogás keskeny folyója, mely egy hatalmas és örök tudásból tör elő, sokkal tökéletesebben haladja meg az értelmet, mint ahogy az értelem meghaladja az érzékszervek által szert tett tudást.

Bizonyára már feltettél számtalan ehhez hasonló kérdést: „Ezt miért mondja így Sri Aurobindo?” – egyik, másik dolog esetében.

Én tudnék válaszolni, „Azért mondja így, mert így látta.” De, kezdetnek, egy dolgot tisztázni kell; ezek a Sri Aurobindo által megadott definíciók, definíciók melyeket leginkább paradox formában adott meg, hogy gondolkodásra késztessen minket.

Vannak szótári definíciók, melyek szavak általános értelemben vett jelentésének magyarázatai. Ezek nem késztetnek gondolkodásra. Amit Sri Aurobindo mond azonban, annak érdekében lett kimondva, hogy megtörje a szokásos koncepciót, hogy kapcsolatba léphess a mélyebb igazsággal. Ily módon az összes kérdés megszűnt.

A törekvőnek meg kell találnia a mélyebb tudást, a mélyebb igazságot, ahogy Sri Aurobindo fejezte ki, ami nem a szavak értelmezésének szokásos módja.

Ki kellene választanom néhány kérdést: az első, mely felkeltette az érdeklődésem egy elmélkedő embertől származik, a „tudás” szót érinti és összehasonlítja a módot, ahogyan a szót Sri Aurobindo ebben az aforizmában használta, azzal ahogyan azt a múlt héten olvasott aforizmában tette.

Mikor a múlt heti aforizmában Sri Aurobindo szembeállította – mondani lehet – a „tudást” a „Bölcsességgel”, arról a tudásról beszélt, ahogyan az minden átlagos ember tudatosságában élt, a tudásról, melyhez hozzájutni erőfeszítéssel és szellemi fejlődésen keresztül lehetett, noha itt, ellenkezőleg, a tudás, amelyről beszél a nélkülözhetetlen Tudás, az elmefölötti isteni Tudás, az identitás általi Tudás. És ez az oka annak, hogy „mérhetetlen és örökkévaló” –ként írja itt le, mely tisztán mutatja, hogy ez nem emberi tudás, ahogy mi általában képzeljük.

Számos ember kérdezte már, miért mondta Sri Aurobindo, hogy a folyó „keskeny”. Ez egy kifejező kép, mely feltűnő kontrasztot teremt az isteni, elmefölötti Tudás végtelensége – e határtalan inspiráció eredete - és a között, amit az emberi elme ebből érzékel és kap. Még ha kapcsolatban is vagy ezekkel a területekkel, az adagok, úgyszólván, amiket megkapsz, minimálisak, keskenyek. Olyan, mint, egy aprócska áramlat vagy néhány lehulló csepp melyek igazán tiszták, igazán ragyogóak, igazán egészek önmagukban ahhoz, hogy megadják neked a bámulatos inspiráció érzését, a benyomást, hogy elérted a határtalan területeket és nagyon magasra felemelkedtél az átlagos emberi állapot fölé. És mégis ez semmi ahhoz képest, amit még érzékelni lehetne.

Továbbá azt is kérdezték tőlem, hogy a pszichikai lény vagy másnéven a pszichikai tudat e az a médium, amelyen keresztül az inspiráció érzékelhető.

Általánosságban értve, igen az. Az első kapcsolatod a felsőbb régiókkal egy pszichikai kapcsolat. Természetesen, egy belső pszichikai megnyílás megvalósulása előtt nehéz birtokolni ezeket az inspirációkat. Megtörténhet kivételesen és kivételes feltételek mellett, mint a kegyelem, de az igazi kapcsolat a pszichikain keresztül történik; mert a pszichikai tudatosság igazán az a médium, amely a legnagyobb rokonságban áll az isteni Igazsággal. 

Később, mikor valaki felkerül a mentális tudatból egy magasabb tudathoz, túl az elmén, túl még a magasabb elmén is, és mikor megnyitja magát a Felettesértelem régióinak és a Felettesértelmen keresztül a Szupraértelemnek, akkor közvetlenül érzékelheti az inspirációkat. És természetesen, ezen a ponton válik sűrűbbé, gazdagabbá, ha szabad így mondani, teljesebbé.

Eljön az idő, mikor az inspiráció akarat által megszerezhető lesz, de ehhez nyilvánvalóan jelentős belső fejlődés kell. Ahogy említettük, az elménél jóval magasabb szinten lévő inspiráció felülmúlja értékben és minőségben az elme legmagasabb eredményeit, pl az értelmet. Az értelem határozottan az emberi mentális tevékenység csúcspontja.

1958 szeptember 19.

3. Amikor beszélek az értelem azt mondja: „Ezt fogom mondani”; azonban Isten kiveszi a szót a számból, és az ajkak olyat mondanak, amitől az értelem összerezzen.

Amikor Sri Aurobindo azt mondja: "én", önmagáról beszél és a saját élményéről. Szeretnénk, ha azt mondhatnánk, hogy amit mond, az jelképes, és sok emberre ráillik, de ez sajnos egyáltalán nem igaz.

Ez az élmény, vagyis hogy az ember nem mondja el azt, amit valójában mondani akar, hanem valami mást mond, nagyon gyakori. De ez az ellenkezője annak, amiről Sri Aurobindo itt beszél. Vagyis, amikor nyugodtan üldögélsz otthon, teljes mértékben használva a józan eszedet, eldöntöd, hogy mondasz ezt vagy azt, hogy ez az ésszerű dolog, de túl gyakran, amikor elkezdesz beszélni, az alacsonyabb impulzusok, az ésszerűtlen érzések és a létfontosságú reakciók, amik megragadják, rabul ejtik a nyelvet, és olyan dolgokat mondatnak veled, amelyeket nem kellene kimondani.

Itt ugyanerről a jelenségről beszélünk, csak, amint mondtam, épp fordítva. Az infra-racionális impulzusok helyett, amelyek arra késztetnek, hogy izgalommal és szenvedéllyel beszélj, ellenkezőleg, ez egy fentről érkező inspiráció, fény és tudás, amely nagyobb, mint az ésszerűség, ami megragadja a nyelvedet és arra késztet, hogy olyan dolgokat mondj, amiket képtelen lennél kimondani még a legfelvilágosultabb elmével is.

Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy “az ész meginog”, mert ezek a magasabb igazságok mindig úgy jelennek meg az emberi tartományban, mint paradoxonok, kinyilatkoztatások, szemben az értelemmel. Nem csak azért, mert az ész-értelem képtelen megérteni, mi érkezik a magasabb régiókból, hanem mert ezek a kinyilatkoztatások mindig előtte járnak, jelentősen előtte járnak annak, amit az ész megértett vagy elfogadott. Amit MA az emberi gondolkodás ésszerűnek talál, paradoxiális és őrült volt a múltban. S valószínűleg - bizonyára mondhatja az ember - ezek a váratlan, ellentmondásos, forradalmi kinyilatkoztatások, melyek most manifesztálódnak és megrengetik az értelmet, ami idővel majd nagyon ésszerű tudássá fog válni, ami viszont megreng majd az új kinyilatkoztatások előtt.

Ez az érzés, hogy valami állandóan mozog, fejlődik, átalakul, az, amit Sri Aurobindo próbál átadni nekünk ezekkel a tömör mondásokkal, amik egy időre megrengetik a dolgok felfogását számunkra. Ez lök előre bennünket, adja számunkra a világon megnyilvánuló összes dolog teljes relativitásának érzését, illetve ezen univerzumét, ami mindig mozgásban van, mindig egy magasabb rendű és magasztosabb Igazság felé mozogva.

Számunkra jelenleg a szupramentális átalakulás a legmagasabb fokú igazság kifejeződése, elő kell idéznünk ezt a forradalmat a Földön, s e forradalmat az emberi lények többségének bizonyosan feltétlennek kell éreznie, máskülönben nem lesznek képesek előidézni. De Sri Aurobindo kitart amellett, hogy nem szabad elfelednünk, hogy ez a teljesség, feltétlenség még mindig viszonylagos, és hogy bármely manifesztáció mindig relatív, tekintettel egy Abszolút-ra, ami még teljesebb — a "Meg nem nyilvánuló", ami később fog megnyilvánulni.

1958. szeptember 26.

4. Nem vagyok Dzsnyáni, mert nincs tudásom, csak az, amit Isten ad, a munkája céljából. Honnan tudjam, hogy az, amit látok okosság-e vagy ostobaság? Nem, egyik sem; mert amit látok egyszerűen igaz, és sem nem ostobaság, sem nem okosság.

“Én nem vagyok Dzsnyáni...” A Dzsnyáni olyan valaki, aki a Tudás útját követi, aki a Yógát kizárólag a Tudáson keresztül akarja megvalósítani, és aki egy tisztán intellektuális utat követ, azt akarva, hogy túlhaladjon rajta, és elnyerje a Tudást, amely többé már nem intellektuális, hanem spirituális. És Sri Aurobindo azt mondja: én nem vagyok egy Dzsnyáni.... én nem keresem a tudást. Átadtam magam az Isteninek, hogy véghezvigyem az ő munkáját, és az isteni Kegyelem által minden pillanatban tudom, mit kell tudni ahhoz, hogy elvégezzem ezt a munkát.

Ez egy irigylésre méltó állapot: az elme tökéletes nyugalma. Többé nincs már szükség a megszerzett tudás, kapott ötletek felhalmozására, melyeket memorizálni kell. Többé már nem kell teletömni az ember fejét ezer és ezer dologgal annak érdekében, hogy rendelkezésére álljon a tett elvégzéséhez, egy tanítás továbbadásához, egy probléma megoldásához szükséges tudás, amikor eljön az ideje. Az elme csendes, az agy mozdulatlan, minden tiszta, csendes és nyugodt. S a megfelelő pillanatban, isteni Kegy révén, egy cseppnyi fény hullik a tudatba, s amit tudni kell, az tudottá válik. Miért akarna az ember emlékezni -- miért próbálná megtartani azt a tudást? Azon a napon, vagy abban a pillanatban, amikor arra szükség lesz, az ember ismét birtokolni fogja. Minden másodpercben az ember egy üres lap, amire majd ráíródik, amit tudnia kell — a békében, a nyugalom, egy tökéletes fogékonyság csendjében.

Az ember tudja, amit tudnia kell, az ember látja, amit látnia kell, s mivel amit tudni és látni kell, közvetlenül a Felsőbbtől jön, ez maga az Igazság. S ez teljes mértékben elkerül minden ésszerű fogalmat vagy butaságot. Ami igaz, az igaz — ennyi. S az embernek nagyon mélyre kell süllyednie, hogy eltűnődjön, vajon butaságról vagy ésszerűségről van szó.

Csend, és egy szerény, alázatos, figyelmes befogadás: nem törődve a külsővel, sőt maga a létezés sem aggasztja — az egyén egészen szerényen, alázatosan, egyszerűen csak az eszköz, aki/ami önmagában semmi, és nem tud semmit, de készen áll minden befogadására és átadására.

Ennek első feltétele az önmagunkról való megfeledkezés, egy teljes ön-odaadás, az ego teljes hiánya.

És a test azt mondja a Legfelsőbb Úrnak: “Azzá leszek, amivé tenni akarsz engem; amit tudatni akarsz velem, tudni fogom; amit tenni akarsz általam, meg fogom tenni.”

1958. október 3.

5. Ha az ember meg tudná látni, ha csak egy röpke tapasztalatban is, hogy lényünkben abban a térségben, melyet állati evolúciónk még nem hódított meg, micsoda végtelen élvezetek, micsoda tökéletes erők, a spontán tudásnak micsoda ragyogó szférái, micsoda csend vár ránk, akkor az emberek otthagynának mindent, és nem nyugodnának egészen addig, amíg ezt a kincset meg nem szerezték. De az út keskeny a kapuk nehezen feltörhetők, és a félelem, a gyanakvás és a kételkedés, a természet őrei ott vannak, hogy megtiltsák, hogy lépteink letérjenek a megszokott legelőkről.

Amit Sri Aurobindo leírt, a szavai [“egy röpke tapasztalatban”] melyeket entrevoyaient-ként (bepillantás) fordítottak, azt jelenti, hogy valamit a maga teljes egészében látni, de csak egy rövidke pillanatra. Nyilvánvaló, hogy mindeme csodák állandó látomása automatikusan arra késztetne téged, hogy elindulj az úton. Az is biztos, hogy egy kis töredékes pillantás nem elegendő — nem lenne elég súlya, hogy az "út" követésére késztesse az embert.

De ha teljes látomásod volt, bármilyen rövid is, nem volnál képes ellenállni a kísértésnek, hogy megtedd a megvalósításához szükséges erőfeszítést! De valójában a teljes látomás kivételes eset, ezért mondja Sri Aurobindo azt nekünk: “Ha az ember meg tudná látni...”

Őszintén szólva nagyon ritkán történik meg az, hogy azok, akik készen állnak rá, akik kétségtelenül a vízió megvalósítására születtek, ne kapnának életük egy bizonyos pillanatában, még ha csak pár másodpercre is, betekintést, élményt arról, mi is ez a megvalósítás.

De még azoknak is, akiknek végzete, sorsa bizonyos, keményen és eltökélten kell küzdeniük ez ellen a "valami" ellen, amit az ember szinte minden egyes lélegzettel beszív magába: ez a félelem, rettegés attól, ami történhet. És ez annyira ostoba dolog, hiszen a végső elemzés szerint minden egyes ember végzete azonos: megszületik, él — többé-kevésbé kielégítően — majd meghal. Ezután vár egy bizonyos ideig, majd pedig újra megszületik, él — többé-kevésbé kielégítően — ezután újra meghal, és így tovább a végtelenségig, amíg azt nem érzi, elég volt belőle.

Mitől félne? Attól, hogy kizökken a megszokott kerékvágásból? Attól, hogy szabad legyen? Attól, hogy nem lesz többé rabságban?

S ezután, amikor már van elég bátorságod túltenni magad ezen, amikor azt mondod: “Jöjjön, aminek jönnie kell! Végül is, nincs sok veszíteni valóm.”, ekkor óvatossá válsz, eltűnődsz azon, hogy ésszerű-e, igaz-e ez, hogy mindez nem-e csupán illúzió, hogy nem csak képzelődsz-e, van-e igazi értelme, lényege... És vigyázz, ez a bizalmatlanság ostobaságnak tűnik, ám találkozol vele a legintelligensebbeknél is, még azokban is, akik már többször átéltek perdöntő, meggyőző élményeket — ez olyan valami, amit magadhoz veszel az étellel, amit eszel, a levegővel, amit beszívsz, a másokkal való kapcsolataid révén. S ezért beszélhetsz a “természet csápjairól”,3 mindenütt, minden dologban, mint egy belopódzó polip, ami elfog és körülölel a karjaival.

Még amikor le is küzdötted ezt a két akadályt, amikor az élmények már olyan erősek, hogy már nem lehet kétséged, a kételkedés lehetetlenné válik — mint amikor az ember kétségbe vonja a saját életét — akkor valami szörnyű, pitiáner, száraz és korrozív dolog marad: a szkepticizmus. S ennek az emberi büszkeség az alapja, ezért tart oly sokáig! Azt akarod hinni, hogy te mindezen dolgok felett állsz. “Ó, én nem vagyok olyan, aki beleesik ezekbe a csapdákba! Én egy értelmes ember vagyok, a dolgokat gyakorlati szemszögből látom. Nem olyan könnyű engem megtéveszteni.” Ez szörnyű!... Ez hitványság. De veszélyes.

Még a legnagyobb lelkesedés pillanataiban is, még akkor is, amikor az ember tele van egy kivételes, csodálatos élménnyel — a legmélyebb mélységekből emelkedik ki. Ronda, nyálkás és gusztustalan. És mégis emelkedik, és mindent elront.

Ennek meghódításához hatalmas harcosnak kell lenni. Az embernek küzdenie kell a Természet (anya) összes ismeretlen erői ellen, minden trükkje ellen, minden kísértése ellen.

Miért teszi ezt? Olyan ez, mintha fokozatosan eltávolodna a saját céljától. De ezt már sokszor elmagyaráztam nektek. A Természet nagyon jól tudja, hová tart, és mi lesz az eredménye. Ő akarja ezt, de... a maga módján. Nem érzi úgy, hogy bármennyi időt is elpazarolna. Előtte áll az egész Örökkévalóság. A maga útját akarja követni, úgy, ahogy ő akarja, annyit bolyongva és kanyarogva, amennyit csak akar, néha visszamenve saját nyomain, letérve az egyenes útról, ugyanazt elejéről kezdve újra és újra számtalanszor, hogy lássa, mi fog történni. S ezek a felvilágosult bolondok, akik rögtön oda akarnak kerülni, amint csak lehetséges, akik szomjaznak az igazságra, fényre, szépségre és egyensúlyra — zavarják Őt, sürgetik Őt, azt mondják neki, hogy csak vesztegeti az idejét. Az Ő idejét! S erre ő mindig azt feleli: “De hiszen előttem áll a teljes Örökkévalóság! Minek siessek? Ti miért siettek ennyire?” És ismét, mosolyogva: “Ez a kapkodás túlontúl emberi. Szélesítsétek magatokat, váljatok végtelenné, örökké, s többé nem fogtok sietni.”

Neki még olyan sok öröm, élvezet lesz az úton... de nem mindenkinek.

Ez történik, ha az ember nagy magasságból, nagy távolságból látja a dolgokat, amikor az ember nézete széles, szinte végtelen. Minden, ami felbosszantja az emberi lényeket és szenvedésre készteti őket, eltűnik; így azok, akik nagyon bölcsek, akik felhagytak az élettel a magasabb fokú bölcsesség kedvéért, mosolyogva azt mondják: “Miért szenvednél? Gyere ki belőle és nem fogsz többé szenvedni.” Ez mind nagyon rendben van egyénileg, de valójában, ha másokra gondolsz, lehet, hogy azt kívánod, hogy ez a meglehetősen tragikus komédia minél hamarabb véget érjen. És nagyon indokolt, hogy az ember belefárad abba, hogy úgy éljen, mint egy vadállat a legelőn, kóborolva egyik fűfolttól a másikig, egy sarokban kérődzve, igen szűk nézőponti/felfogási horizonttal, hiányolva az élet minden ragyogását.

Talán ez mulattatja a Természetet, hogy olyanoknak kellene lennünk, de mi már belefáradtunk, mások akarunk lenni.

Ennyi. Amikor igazán eleged volt belőle, és azt akarod, hogy a dolgok mások legyenek, akkor megvan benned a bátorság, az erő, a kapacitás e három szörnyű ellenség legyőzéséhez: félelem, kétség és szkepticizmus. De ismétlem, nem elég csak leülni egy szép napon, figyelni magad, ahogy létezel, és megküzdeni ezekkel a dolgokkal magadban, egyszer s mindenkorra. Meg kell tenned újra és újra, és folytatni olyan módon, ami szinte végtelennek tűnik, hogy meggyőződj róla, hogy teljesen megszabadultál tőle. A valóságban valószínűleg soha nem vagy igazán túl rajta, vagy szabadulsz meg tőle, de eljön az idő, amikor belül annyira más leszel, hogy ezek a dolgok már nem érintenek többé. Látod őket, de mosolyogva látod őket, és egy egyszerű kézmozdulatodra eltűnnek, vissza oda, ahonnan jöttek, talán egy kissé megváltozva, talán egy kissé legyengülve, kevésbé makacsul, kevésbé agresszíven — egészen addig, amíg a Fény annyira erős lesz, hogy minden sötétség eltűnik.

Ami a csodákat illeti, melyekről Sri Aurobindo mesél nekünk, jobb, ha nem írjuk körül őket, mert minden egyén érzékeli ezeket, átesik rajtuk, tapasztalja őket a maga módján — és minden egyes személy számára ez a legjobb módja a dolognak. Az ember/egyén ne vegye át egy másik ember útját-módját, a saját útját kell járnia, így lesz az élménye teljes értékű, felbecsülhetetlen értékű.

És végül pedig, azt kívánom, hogy ti mind éljétek át magatok ezeket az élményeket! Ehhez pedig hit, bizalom, sok emberiesség és nagyfokú jó szándék kell.

Nyílj meg, törekedj (vágyakozz), és... várj. Bizonyosan be fog következni, mert a Kegy ott van. Csupán arra kér mindenkit, hogy "működhessen" nála.

1958. október 10.

6. Későn tanultam meg, hogy amikor az értelem meghal, megszületik a Bölcsesség; e megszabadulás előtt csak tudásom volt.

Még egyszer el kell ismételnem, hogy ezen aforizmák szándékosan ellentmondásosak, azért hogy egy kicsit sokkolják az elmét és megfelelő mértékben felébresszék, hogy erőfeszítést tegyen a megértésre. Nem szabad szó szerint vennünk ezt az aforizmát. Néhányan aggódhatnak amiatt, hogy az értelemnek el kell tűnnie, ha bölccsé akarnak válni. Egyáltalán nem erről van szó.

Az értelem nem lehet tovább a tetőpont és a mester.

Az életben egy nagyon hosszú ideig, amíg valaki bármiféle Tudáshoz hasonlót birtokol, elengedhetetlen, hogy az értelem legyen a mester, különben az irányultságai, szeszélyei, többé-kevésbé rendezetlen érzelmi képzelgései játékává lesz, és fennáll a veszélye, hogy messzire sodródik nemcsupán a bölcsességtől, hanem attól a tudástói is, amely ahhoz szükséges, hogy elfogadhatóan viselkedjen. De amikor valakinek sikerül lénye összes alsóbb részét is uralnia az értelem segítségével, ami az átlagos emberi intelligencia csúcsa, ha valaki túl akar jutni e ponton, ha meg akar szabadulni a szokványos élettől, a szokványos gondolkodástól, a dolgok szokványos látásmódjától, akkor, ha mondhatom így, rá kell állnia az értelem fejére, nem pedig megvetöen letaposni, úgy kell használnia, mintha lépcső lenne valami magasabb felé, ami meghaladja azt, hogy elérjen valamit, ami kevéssé foglalkozik az értelem rendelkezéseivel; valamit, ami megengedheti magának, hogy ésszerűtlen legyen, mert ez egy magasabb ésszerűtlenség, magasabb fény; valamit, ami túlmutat az átlagos tudáson, és ami a magasból kapja az inspirációt, nagyon magasból, az isteni Bölcsességtől.

Ez az, amit ez jelent.

Mivel a tudás, amelyről Sri Aurobindo beszél itt, az átlagos tudás, az nem azonosság általi Tudás, az olyan tudás, amelyet az értelem által, gondolati úton, szokványos eszközökkel szerezhetünk meg.

De még egyszer - mindenképpen vissza kell térnünk ehhez, amikor a következő aforizmát tanulmányozzuk - ne siess az értelem elhagyásával azt gondolva, hogy azonnal eléred a Bölcsességet, mert előbb késznek kell lenned a Bölcsességre; máskülönben az értelem elhagyásával erősen megkockáztatod az értelmetlenségbe való tévelyedést, ami igencsak veszélyes.

Az írásaiban, főként A Jóga Szintézisében, Sri Aurobindo sokszor figyelmeztet, hogy óvakodjuk azok képzelgéseitől, akik azt hiszik, végezhetik a szádhanát szigorú önkontroll nélkül, akik mindenféle inspirációt figyelembe vesznek, melyek veszélyes egyensúlyhiány felé vezetik őket, aminek hatására minden elnyomott, rejtett, titkos vágyuk elszabadul, és ezt a szokványos értelem és szokványos konvenciók alóli felszabadulás látszatával leplezik.

Az egyén csak akkor lehet szabad, ha magasba szárnyal, magasan az emberi létből adódó kötöttségek fölé. Csak ha elért egy magasabb, önzetlen szabadságot, és elhagyta az összes vágyat és késztetést, csak akkor van joga szabadnak lenni.

De a nagyon értelmes, a köznapi társadalmi törvényekhez mérten nagyon erkölcsös embereknek sem szabad bölcsnek gondolniuk magukat, hiszen az ő bölcsességük illúzió és semmilyen mély igazságot nem tartalmaz.

Aki megszegi a törvényt, annak a törvény felett kell állnia. Aki fittyet hány a konvenciókra, annak a konvenciók felett kell állnia. Aki megveti a szabályokat, annak minden szabály felett kell állnia. Ám a felszabadulás indítéka sohasem lehet személyes vagy egoisztikus: nem alapulhat a vágyra, hogy kielégítsünk egy ambíciót. Sem a felsőbbrendűség érzésére, hogy általa megnöveljük személyiségünket, lenézvén a többieket, hogy a tömeg fölé helyezhessük magunkat, majd leereszkedőn tekintsünk rájuk. Légy résen, amikor felsőbbrendűnek érzed magad és ironikusan nézel le a többiekre, mintha azt mondanád: "én többé nem ebből az anyagból vagyok". Ekkor letérsz az útról, és fennáll a veszélye, hogy szakadékba zuhansz.

Amikor valaki valóban eléri a bölcsességet, az igazi bölcsességet, amelyről Sri Aurobindo beszél itt, nincs többé magasabb, vagy alacsonyabb; ez csak az erők játéka, amelyben mindennek megvan a maga helye és fontossága. És ha létezik hierarchia, az annak hierarchiája, ahogy átadja magát a Legfelsőbbnek. Ez nem a felsőbbség hierarchiája, ahhoz képest, ami alul van.

És emberi megértéssel, emberi értelemmel, emberi tudással, senki nem tudja felfogni ezt a fajta hierarchiát. Csak a felébredt lélek ismerhet fel egy másik felébredt lelket, ekkor a felsőbbrendűség érzése teljesen eltűnik.

Az igazi bölcsesség akkor jelenik meg, ha az egó eltűnik, és az egó csak akkor tűnik el, ha kész vagy átadni magad a legfelsőbb Úrnak személyes indíték és haszon reménye nélkül - amikor azért cselekszel így, mert nem tudsz másképp cselekedni.

1958. október 17

7. Amit az ember tudásnak nevez, az a hamis külső megnyilvánulásoknak az átgondolt elfogadása. A Bölcsesség a fátyol mögé tekint, és lát. Az értelem feloszt, rögzíti a részleteket, és szembe állítja őket egymással; a Bölcsesség egységesít, egy egyedülálló harmóniába házasítja össze az ellentéteket.

Mindaz, amit Sri Aurobindo ír a tudásról, értelemről, Bölcsességről, azért van, hogy kizökkentsen minket a konvencionális gondolkodás megszokott kerékvágásából, és, ha lehetséges, késztessen bennünket, hogy felfogjuk a valóságot a látszat mögött.

Általános szabály, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, hogy az emberek beérik azzal, hogy mindent többé-kevésbé pontosan megfigyelnek, ami körülöttük, illetve olykor bennük zajlik, s mindezeket a megfigyeléseket egyik, vagy egy másik felszínes logikai rendszer szerint osztályozzák. S ezt rendszerezésnek hívják, eme rendszereket pedig "tudás"-nak. S az még soha nem fordult meg a fejükben, még csak el sem kezdték felfogni, hogy mindazok a dogok, amelyeket látnak, megérintenek, éreznek, tapasztalnak, csupán hamis megjelenések és nem a valóság maga!

Az állandó, általános érv ez: “De hiszen én látom, megérintem, érzem — következésképp ez igaz.”

Holott éppen ellenkezőleg, ezt kellene mondaniuk maguknak: “Én látom, megérintem, érzem — következésképp ez hamis.” Ellentétes pólusokon vagyunk, és nincs rá mód, hogy egyetértsünk, megértsük egymást.

Sri Aurobindo számára az igazi tudás az identitás (önazonosság) általi Tudás, a bölcsesség pedig az az állapot, amit a személy elér, amikor ebben az "igazi tudásban" van. Itt mondja Sri: A bölcsesség a hamis megjelenítődések leple mögé néz, és látja mögötte a valóságot. Sri Aurobindo hangsúlyozza, hogy amikor az ember valamit a felületes, külsődleges tudással definiál, akkor az mindig ellentétben áll valami mással. Az ember mindig valamiféle kontraszt révén magyarázza el, hogy mit lát, érez, érint — és nem ért meg.

Az értelem, gondolkodás mindig szembeállítja az egyik dolgot a másikkal, és arra kényszerít, hogy döntést hozz. Azok az emberek, akiknek a tudata és értelme tiszta, látják a dolgok közötti különbségeket. Figyelemre méltó, hogy az értelem, gondolkodás csak különbségekből képes kiindulni: ez azért van, mert az ember érzékeli, felfogja a különbséget "ez" és "az" között, egyik tett és a másik között, egyik tárgy és egy másik között, s ez az ember döntéseket hoz, és ez a gondolkodásmód működik.

De ez egész pontosan az igazi Tudás, Tudás az identitás által, és a bölcsesség, amely ebből fakad, amely mindig látja azt a pontot, ahol minden, nyilvánvalóan ellentmondó dolog harmóniába kerül, kiegészíti egymást, egy tökéletesen koherens, koordinált egészet alkotva. Ez pedig természetesen teljesen megváltoztatja a nézőpontot, a felfogást és a tettekben kifejeződő következményeket.

Az első, abszolút kihagyhatatlan lépés nem annak ismételgetése, többé-kevésbé mechanikusan, s anélkül, hogy igazán tudnánk, hogy mit is mondunk, hogy „a megjelenítődések hamisak”. Csak azért mondod így, mert Sri A. ezt mondta nekünk — de anélkül, hogy valóban értenéd. S mégis, amikor meg akarsz érteni valamit, folytatod a keresést, a megfigyelést, érintést, ízlelést és egyéb érzékelést, mert úgy hiszed, nincsen más módja a megfigyelésnek. Ez csak akkor működik, ha már átélted „a tudat(osság) megfordulásának” élményét, ha már ezek „mögé” jutottál, amikor már a legkonkrétabb módon tudod érezni, tapasztalni e megjelenések illuzórikusságát, amikor már képes vagy ezt megérteni. De, hacsak nem élted már át az élményt, akkor olvasgathatod, ismételgetheted és tanulgathatod őket, hihetsz bennük, s mégse fogod fel őket: nincs realitásuk számodra. Ezek a megjelenítődések maradnak az egyetlen kapcsolódási mód a külvilággal, és tudatára ébredni annak, hogy mi is ez. S néha egy egész életnyi időt eltölthetsz azzal, hogy néznek ki a dolgok a megjelenési formájukban, s nagyon műveltnek, nagyon intelligensnek, nagy tudásúnak tartanak majd, amikor mindezeket részleteiben megfigyelted, s emlékeztél mindarra, amit tanultál vagy megfigyeltél…

Szigorú értelemben, ha keményen dolgozol, némi kis hatással lehetsz e megjelenésekre, picit megváltoztathatod őket — ez az, ahogy a tudományon keresztül, megtanulod manipulálni az anyagot — ám nincs igazi változás, és nincs igazi hatalom. S amikor ebben az állapotban vagy, teljesen meg vagy győződve arról, hogy semmit sem tehetsz, amivel megváltoztathatnád a jellemed. Csapdában érzed magad egy olyan fatalizmusban, ami nyomaszt, lenyom, nem tudod, mikor és hogyan. Így születtél, ezen és ezen a helyen, egy ilyen és ilyen környezetbe, ilyen és ilyen jellemmel, s a lehető legjobban akarsz átvergődni, túljutni az életen, alkalmazkodva a dolgokhoz, anélkül, hogy nagy hatással lennél rájuk, s próbálván enyhíteni a jellemed hátrányait, anélkül, hogy meglenne benned az erő annak átalakításához. Úgy érzed, csapdába estél egy hálóban, valaminek a rabszolgája lettél, aminek nem vagy tudatában. A körülmények, ismeretlen erők játékszere vagy, egy akaratnak, aminek nem veted alá magad, de ami kényszerít és korlátoz. Még a leglázadóbbak is rabszolgák, mert az egyetlen dolog, ami szabaddá tesz, az pontosan a lepel (fátyol) mögé tekintés aktusa, s annak felfed(ez)ése, hogy mi rejlik mögötte. Amint megláttad, már tudod, ki vagy, és amint létrehoztad a valódi személyazonosságod, megvan az igazi átalakulás kulcsa számodra.

Olvasunk, megpróbáljuk megérteni, megmagyarázzuk, próbáljuk megismerni. De egy egypercnyi igazi élmény többet tanít nekünk, mint milliónyi szó és magyarázatok százai.

Az első kérdés tehát az: “Hogy éljük át az élményt?”

Önmagadba behatolni, ez az első lépés.

Majd pedig, amikor már sikerült bejutnod magadba elég mélyen ahhoz, hogy érezd a realitását annak, ami belül rejlik, hogy progresszív módon, szisztematikusan bővítsd magad, hogy olyan hatalmas légy, mint az univerzum, s elveszítsd a korlátozás érzékelését.

Ez az első két előkészítő mozzanat.

S e két dolgot a lehető legnagyobb nyugalomban, békében és csendben kell véghez vinni. E béke, ez a nyugalom elhozza az elme csendjét, s a vitális mozdulatlanságát.

Ez az erőfeszítés, próbálkozás rendszeresen, folyamatosan meg kell, hogy újuljon. S egy bizonyos idő eltelte után, ami lehet hosszabb vagy rövidebb, elkezdesz majd egy olyan valóságot érzékelni, ami eltér attól, amit a hétköznapi, külső tudatunk felfog.

Természetesen, a Kegyelem tette révén a fátyol hirtelen belülről szakadhat szét, és ekkor azonnal beléphetsz a valós igazságba. De még amikor ez megtörténik, annak érdekében, hogy fenntartsd, megőrizd az élmény teljes értékét és teljes hatását, magadat egy belső befogadókészség állapotában kell tartanod. S hogy ezt megtedd, elengedhetetlen számodra, hogy minden egyes nap belépj.

1958. október 24.

8. Ne nevezd tudásnak egyedül a te vélekedéseidet, és hibának, tudatlanságnak vagy sarlatánságnak a többiek vélekedését, és ne sértegesd a szekták dogmáit és intoleranciáját.

Az egyes szekták dogmái és a vallások intoleranciája abból a tényből fakad, hogy a szekták és vallások csak a maguk hiedelmeit tekintik tudásnak, míg mások hiedelmeit, hitét hibának, tudatlanságnak vagy sarlatánságnak.

Ez az egyetlen mozzanat arra készteti őket, hogy dogmaként magasztalják azt, amit igaznak hisznek, és erőszakosan elítéljék, amit mások hisznek annak. Azt hinni, hogy a te tudásod az egyetlen igazi, a te hited az egyetlen igaz hit, s hogy mások hiedelmei nem igazak, az pontosan az, amit minden szekta és vallás tesz.

Tehát, ha pontosan ugyanazt teszed, mint a szekták és vallások, akkor nincs jogod csúfolni őket! Te is ugyanezt teszed, anélkül, hogy tudomásod lenne róla, mert természetesnek tűnik számodra. Amit Sri Aurobindo meg akar értetni veled, az az, hogy amikor azt mondod: “Mi birtokában vagyunk az igazságnak, s ami nem ez az igazság, az tévedés” — noha nem biztos, hogy ki mered mondani ilyen durva formában — pontosan ugyanazt csinálod, mint az összes vallás és szekta.

Ha tárgyiasítasz egy kicsit, látni fogod, hogy spontán módon – anélkül, hogy észrevetted volna – tudásként állapítottál meg mindent, amit eddig tanultál, gondoltál, mindent, ami azt a benyomást keltette benned, hogy különösképp igaz és nagyon fontos. S meglehetősen kész vagy ellentmondani minden más elképzelésnek, amit azok képviselnek, akik azt mondják: “Nem, nem, ez így van, nem pedig úgy. ”

Ha megfigyeled magad cselekvés közben, meg fogod érteni ennek az intoleranciának a mechanizmusát, és azonnal képes leszel véget vetni mindezeknek a haszontalan eszmefuttatásoknak. Ez visszavisz bennünket oda, amit már elmondtam neked egyszer: a kontaktushoz, amid megvolt a dolgok igazságával, a személyes kapcsolatod — egy olyan kapcsolat, ami többé-kevésbé tiszta, beható, mélységes, tiszta — amely neked, mint egyénnek, egy érdekes, sőt, talán meghatározó élményt adott. De még ha ez a kapcsolat egy meghatározó élményt adott is számodra, nem szabad azt képzelned, hogy ez egy univerzális élmény, és hogy ugyanez a kontaktus másoknak is ugyanazt az élményt adná. És ha ezt megérted, hogy ez valami pusztán személyes, egyéni, szubjektív dolog, hogy ez egyáltalán nem egy abszolúte és általános törvényszerűség, akkor többé már nem tudod lenézni mások tudását, sem azt keresni, hogy nyakába varrd a saját nézőpontodat és tapasztalataid rájuk. Ennek a megértése elejét veszi minden szellemi vitának, amelyek mindig teljesen fölöslegesek.

Nyilvánvalóan, az aforizma első részét vehetjük jó tanácsnak is, ám Sri Aurobindo nem erre gondolt, amikor leírta: azt akarta, hogy tudatosuljon bennünk a hiba, melyet mi magunk (is) vétünk, de mások esetében tartunk nevetségesnek, másokat nevetünk ki miatta. Ez már csak egy emberi szokás, ami nemcsak ebben az esetben, hanem minden esetben igaz ránk. Meglehetősen figyelemre méltó, hogy amikor van egy gyengénk — példának okáért egy nevetséges szokás, defektus vagy tökéletlenség — hiszen ez többé-kevésbé része emberi természetünknek, nagyon természetesnek tartjuk, nem sokkol bennünket. DE amint ugyanezt az emberi gyengét, tökéletlenséget, ugyanezt a nevetséges rossz szokást valaki másban, máson látjuk, máris sokkolóan hat reánk, és azt mondjuk: “Micsoda?! Ő olyan? ”— anélkül, hogy észrevennénk, hogy mi magunk is „olyanok” vagyunk. S így a gyengéhez (azaz emberi gyengeséghez) és tökéletlenséghez még hozzáadjuk annak abszurditását, hogy észre sem vesszük őket!

Ebből levonhatunk egy tanulságot. Amikor egy személyben valami teljesen elfogadhatatlannak vagy nevetségesnek tűnik —“Micsoda!? Ő olyan, úgy viselkedik, olyan dolgokat mond, olyan dolgokat csinál” – azt kellene mondanod magadban, magadnak - „Nos, ejnye, lehet, hogy én is ugyanezt csinálom, anélkül, hogy tudnám. Jobban tenném, ha először magamba néznék, mielőtt kritizálom őt, azért, hogy meggyőződjek róla, hogy én nem teszem pontosan ugyanazt, picit másképp.” Ha megvan a jó érzéked és intelligenciád, hogy megtedd ezt mindig, amikor sokkol egy másik ember viselkedése, rá fogsz jönni, hogy az életben a másokhoz fűződő viszonyaid olyanok, mint egy tükör, melyet eléd tartanak, hogy könnyebben és tisztábban lásd a gyengéidet, amelyeket magadban hordozol.

Általánosságban és szinte abszolút módon bármi, ami sokkol téged más emberekben, az pont ugyanaz a dolog, amit te is magadban hordasz, egy többé-kevésbé eltakart, leplezett formában, jóllehet talán egy kissé másféle álruhában, ami lehetővé teszi, hogy áltasd magad. S ami önmagadban elég ártalmatlannak tűnik, szörnyűségessé válik, amint másokban kezded látni.

Próbáld meg átélni ezt: nagy mértékben segíteni fog abban, hogy változtassatok magatokon. Ugyanakkor napfényes toleranciát hoz majd elő a másokkal való kapcsolataidban, a jó szándékot, ami a megértésből fakad, s ez igen gyakran véget is vet ezeknek a teljesen hasztalan vitáknak, veszekedéseknek.

Az ember megvan viták nélkül. Furának tűnik ezt kimondani, mert a dolgok jelen állása szerint az ellenkezője látszik igaznak, azaz, hogy az élet a vitákról szól, olyan értelemben, hogy az együtt lévő emberek fő foglalatossága a vitatkozás, nyíltan vagy titokban. Nem mindig találod a szavakat, nem mindig találod a „durranásokat” - szerencsére – de belül a folyamatos irritáció állapotában vagy, mert nem találod magad körül a tökéletességet, amit te magad szeretnél megvalósítani, s amit meglehetősen nehéznek találsz létrehozni – de teljesen természetesnek találod, hogy másoknak létre kellene hozniuk.

“Hogy lehetnek ilyenek?...” Elfelejted, milyen nehéznek találod magadban, hogy ne légy „olyan”!

Próbáld ki, meglátod!

Nézz mindenre jóindulatú mosollyal. Tekints mindent, ami irritálóan hat rád, egy leckének, tanulságnak magad számára, s az életed békésebb és egyben hatékonyabb lesz, mert hiszen az energiád nagy százaléka minden bizonnyal elpazarolódik az irritációra, amit érzel, amikor nem találod azt a tökéletességet másokban, melyre te magad törekszel.

Megállsz az előtt a tökéletesség előtt, amit másoknak el kellene érniük, és csak ritkán vagy tudatában a célnak, amit te magad kellene, hogy elérj. Ha tudatosul benned, nos, akkor kezdd el azzal a munkával, amit neked adtak ki, vagyis valósítsd meg, amit meg kell valósítanod, és ne törődj azzal, amit mások csinálnak, mert – végül is – nem a te dolgod! És az igazi hozzáállás legjobb módja, hogy egyszerűen azt mondjuk: “Mindazok, amik körülvesznek, az életem minden körülménye, az összes hozzám közel álló ember, egy tükröt képeznek, amelyet az Isteni Tudat tart elém, hogy megmutassa, milyen haladást kell elérnem. Minden, ami engem sokkol másokban, azt jelenti, hogy van egy feladat, amit el kell végeznem magamban.”

S talán ha valaki az igaz tökéletességet hordozza magában, az másokban is gyakrabban felfedezi azt.

1958. november 7.

9. Amit a lélek lát, és megtapasztalt, azt tudja; minden más csak külső megnyilvánulás, előítélet és vélemény.

Ez azt jelenti, hogy minden tudás, amely nem a lélek látásának vagy tapasztalásának eredménye, értéktelen.

Rögtön felmerül azonban a kérdés - ezt gyakorlatilag megkérdezték tőlem: "Honnan tudjuk, hogy mit lát a lélek?"

Nyilvánvalóan csak egy megoldás van: hogy az egyén tudatos legyen a lelkéről. És ez teszi teljessé az aforizmát: ha valaki nem tudatos a lelkéről, nem rendelkezik valódi tudással. Tehát az első lépés megtalálni belül a lelket, egyesülni vele, és hagyni, hogy irányítsa az ember életét.

Néhányan azt kérdezik: "Honnan tudjuk, hogy az valóban a lélek?" Ezt a kérdést már sokszor megválaszoltam. Azok, akik felteszik ezt a kérdést, a kérdés feltevésévei bizonyítják, hogy nem tudatosak a lelkükről, mivel amint tudatossá válsz a lelkedről és azonosulsz vele, pozitív tudást szerzel róla és nem kérdezed, hogy honnan kellene tudnod. Ezt a tapasztalatot nem lehet meghamisítani vagy elképzelni; nem tehetsz úgy, mintha kapcsolatban lennél a lelkeddel - ezt nem lehet tettetni, vagy kitalálni. Ha a lélek irányítja az életedet, azt teljes biztonsággal tudod, és nem teszel fel kérdéseket.

De az imént olvasott aforizma haszna, hogy megérted: minden, amiről azt hiszed, hogy tudod, minden, amit megtanultál, minden, amit személyes megfigyelés, következtetés, összehasonlítás eredményeképpen ismertél meg, nagyon relatív tudás, amelyre nem alapozhatsz igazán hatékony életmódot.

Számtalanszor elismételtük: minden, ami az elméből származik relatív. Minél inkább kiművelt az elme és minél különfélébb tudományokhoz szokott, annál inkább képes lesz bebizonyítani, hogy amit indítványoz vagy állít, az igaz. Valaki bármikor bebizonyíthatja az igazságát érveléssel, de ettől még az nem válik igazá. Véleményre, előítéletre, látszatra alapozott tudás marad, amely mindig kétes.

Úgy látszik, csak egy kiút van: az egyén lelkének felkutatása és megtalállása. Ott van, nem bujkál, nem játszik veled csak azért, hogy bonyolítsa a dolgokat; épp ellenkezőleg, hatalmas erőfeszítést tesz, hogy segítsen neked, hogy megtaláld és meghalld. Csak, éppen a lelked és az aktív tudatosságod között van két alak, akik szokás szerint rengeteg zajt csapnak, az elme és a vitális, míg a lélek nem, vagy próbálja a lehető legkevesebbet, így ezen alakok hangja megakadályoz abban, hogy meghalld a lélek hangját.

Amikor tudni akarod, amit a lelked tud, belső erőfeszítést kell tenned, nagyon kell figyelned, és ha elég figyelmes vagy, az elme és a vitális külső zaja mögött felfedezel valami nagyon finomat, nagyon csendeset, nagyon békéset, ami valóban tudja és kimondja, amit tud. De amíg az teljesen csendben van, a másik kettő eltökéltsége nem tűr ellentmondást, így nagyon könnyen megtévesztenek. Rájuk figyelsz, hiszen ők csapják a legtöbb zajt; de legtöbbször később rájössz, hogy amannak volt igaza. Nem erőlteti rád magát, nem kényszerít, hogy meghallgasd, mivel nincs benne erőszak.

Amikor habozol, amikor azon gondolkozol, mit kellene ilyen vagy olyan körülmények közt tenned, akkor jön a vágy, a preferencia, mind a mentális mind a vitális részéről, amelyek nyomás alá helyeznek, ragaszkodnak, rád akaszkodnak, és a világ legjobb indokait felhasználva egész történetet kreálnak maguknak. Ha nem vagy résen, ha nem vagy eléggé fegyelmezett, ha nem vagy hozzászokva, hogy kontrolláld magad, akkor végül elhiszed, hogy igazuk van. És ahogy az imént mondtam, olyan zajosak, hogy nem hallod a lélek szelíd hangját és halk figyelmeztetését, hogy "ne csináld".

Ez a "ne csináld" elég gyakori, de te erő nélkülinek könyveled el, és az impulzív végzetedet követed. Ha azonban elég őszintén akarod megtalálni és megélni az igazságot, akkor megtanulsz egyre jobban figyelni, megtanulod a dolgokat egyre jobban megkülönböztetni, és még ha erőfeszítésbe kerül is és fájdalmat okoz, megtanulsz engedelmeskedni. Ha csak egyszer is engedelmeskedsz, az nagy segítségedre lesz, és hatalmas lépést jelent azon az úton, amely során megtanulod mi a lélek, és mi nem az. Ezzel a megkülönböztető képességgel és őszinteséggel biztosan célba érsz.

De nem szabad sietned, nem lehetsz türelmetlen, nagyon kitartónak kell lenned. Tízszer cselekszel helytelenül, mig egyszer helyesen. De amikor helytelenül cselekszel, nem szabad kétségbeesésedben mindent otthagynod, hanem azt kell mondanod, hogy az Isteni Kegyelem soha nem hagy magadra, és hogy legközelebb jobb lesz.

Tehát összegzésképp elmondhatjuk, ha úgy akarjunk megismerni dolgokat, amiként azok vannak, először a lelkünkkel kell egyesülnünk, és ahhoz, hogy a lelkünkkel egyesüljünk, állhatatosan és kitartóan kell akarnunk.

Egyedül a célra koncentrálás mértéke képes lerövidíteni az utat.

1958. november 14.

10. A lelkem tudja, hogy halhatatlan. De te darabjaira szedsz egy halott testet, és győzedelmesen felkiáltasz: "Hát, hol a te lelked, és hol a halhatatlanságod?"

Ez gyakran ismételt, - de bizonyos esetek kivételével nagyon ritkán megértett - hogy csak a hasonló ismerheti a hasonlót. Ha ez megértett volna, a tudatlanságnak egy nagy része eltűnne.

Csak a lélek képes ismerni a lelket, és a létezés minden szintjén, csak az azonos szintű ismerheti fel a másikat. Csak az Isteni képes ismerni az Istenit és mivel hordozzuk az Isteni magunkban képesek vagyunk látni Őt, és felismerni Őt. De ha megpróbálunk megérteni valamit a belső életből érzékeink segítségével és külső módszerekkel, az eredmény biztos, hogy a teljes kudarc, és ezenfelül becsapjuk magunkat teljesen.

Így amikor azt képzeled, hogy tudod a Természet titkait, és továbbra is egy tisztán fizikai tudattosságban maradsz, teljesen az orrodnál fogva fogva vezetett vagy. És ez a nagy igényeket támasztó szokás a tényleges, anyagi bizonyítékok némi realitásának elfogadása előtt, a tudatlanság egyik legszembetűnőbb hatása. Ezzel a hozzáállással minden bolond azt képzeli, hogy ítélkezni tud a legmagasabb dolgokban, és tagadja a legmélyebb tapasztalatokat.

Az minden bizonnyal nem egy darabjaira szedett halott test, ahol a lélek megtalálható, mivel a lélek eltávozott belőle. Ha lélek nem távozott el, a test nem volna halott. Az, hogy Sri Aurobindo megírta ezt aforizmát haza hozza nekünk ennek az állításnak az abszurditását.

Ez vonatkozik a kritikus elme összes ítéletére, és az összes tudományos módszerre amikor bármely csupán tisztán anyagi jelenséget kívánnak megítélni.

A konklúzió mindig ugyanaz: az egyetlen igazi hozzáállás, a néma tisztelet alázatossága valakinek azelőtt, amit nem tud, és a belső törekvése, hogy kijöjjön az emberi tudatlanságból. Az egyik dolog, amely leginkább késztetné emberiség haladását az lenne, hogy tisztelni azt amit nem tud, elismerni készségesen, hogy azt nem tudja, és ezért megítélni sem tudja. Folyamatosan, éppen ellenkezőleg tesszünk. Kimonduk jogerős ítéletet dolgokra, amelyeket nem ismerünk egyáltalán, és egy ellentmondást nem tűrő hangon mondjuk, "Ez lehetséges. Ez lehetetlen ", amikor még azt sem tudjuk, mi az amiről beszélünk. És fölényesen levegőt veszünk mivel kétségbe vonunk dokgokat amelyekről még soha semmilyen tudásunk nem volt.

Az emberek úgy hiszik, hogy kételkedni a fölény egy jele míg ellenben az valójában a kisebbrendűség egy jele.

Szkepticizmus és kétség két legnagyobb akadálya a haladásnak; hozzáadnak önhittséget tudatlansághoz.

1958. november 21.

11. A halhatatlanság nem a mentális személyiség halál utáni fennmaradása, bár az is igaz, hanem a meg-nem-született és meg-nem-haló Én tudatos birtokba vétele, melynek csupán eszköze és árnyéka a test.

Három kijelentés van itt, amelyek kérdéseket vetnek fel. Először is: "Mi a mentális személyiség?"

Minden emberi lény testét a vitális lény mozgatja, és a mentális lény irányítja, legalábbis részben. Ez egy általános szabály, de egyénről egyénre változik, hogy a mentális mennyire alakult ki és mennyire egyéni. Az emberek nagy tömegében az elme valami folyékony, aminek nincs saját szerveződése, és ezért nincs személyisége sem. Amíg az elme ilyen folyékony, szervezetlen, saját összefüggő élet, és saját személyiség nélkül, addig nem tud fennmaradni. Az ami a mentális lényt alkotja, feloldódik a mentális régióban, amikor a test, vagyis a szubsztancia, amely a testet alkotja, feloldódik a fizikai szubsztanciában.

De amint a mentális lény megformálódik, elrendeződik, egyénivé, személyiséggé válik, létezése nem függ többé a testtől, tehát túléli a testet. A föld mentális atmoszférája teli van lényekkel, mentális személyiségekkel, amelyek teljesen függetlenül léteznek, még a test halála után is; reinkarnálódhatnak új testben, amikor a lélek, tehát az Én reinkarnálódik, ekkor magával viszi az előző életének emlékeit.

De ez nem az, amit Sri Aurobindo halhatatlanságnak hív. A halhatatlanság kezdet és vég, születés és halál nélkül való élet, amely egészében független a testtől. Az Én, minden egyén alapvető lényének az élete, amely nem különül el az univerzális ÉntőI. Ez az alapvető lény érzi egységét az univerzális Énnel; valójában az univerzális Én megszemélyesített, individualizált kifejződése, amelynek nincs se vége se kezdete, se élete se halála, örökké létezik, és ez az ami halhatatlan. Amikor teljesen tudatosak vagyunk erről az Énról, részt veszünk örök életében, és ezért válunk halhatatlanná.

De van néhány félreértés a "halhatatlanság" szóval kapcsolatosan - és ez nem valami új; ez egy félreértés, amely igen gyakran visszatér. Amikor valaki a halhatatlanságról beszél a legtöbb ember a testnek a korlátlan túlélését érti alatta.

A test tetszőleges ideig képes túlélni, csak akkor, ha először teljesen tudatossá válik erre a halhatatlan Énre és egyesül vele, azonosul vele addig a mértékig amelynek ugyanaz a minősége ugyanaz az átalakulási képessége amely lehetővé tenné, hogy kövesse az egyetemes mozgást. Ez az egy abszolút elengedhetetlen feltétel, ha a test elviseli. Mivel a test merev, mivel nem követi a mozgást, mivel nem tudja átalakítani magát elég gyorsan, folyamatosan azonosulva az egyetemes evolúcióval, felbomlik és meghal. Állandósága, merevsége, erőtlensége önmaga átalakításához, annak elpusztulását teszi szükségessé, úgy hogy szubsztanciája visszatérhet a fizikai szubsztancia általános birodalmába, és így a test új formát ölthessen azért, hogy képessé váljék további fejlődésre. De amikor az ember a halhatatlanságról beszél, fizikai halhatatlanságnak hiszik az emberek - magától értetődik, hogy ez még nem valósult meg.

Sri Aurobindo azt mondja, hogy ez lehetséges, és ez meg fog történni, de megállapít egy feltételt: a testnek szupramentalizáltnak kell lennie, a szupramentális lény bizonyos tulajdonságaival kell rendelkeznie, ilyenek a plaszticitás és állandó átalakulás. És amikor Sri Aurobindo azt írja, hogy a test "csak eszköz és egy árnyék " a testről beszél, mivel ez a helyzet jelenleg, és valószínűleg a jövőben is hosszú ideig. Ez csak az Én eszköze, egy nagyon megfelelő kifejeződése ennek az Énnek, és egy árnyék - egy árnyék, valami homályos és zavaros az örök Énnek a fényével és a szabatosságával összevetve. Mi módon szolgálhatja a lélek fejlődését ez az árnyék, ez az eszköz, és fejlesztve ezt az eszközt az miként képes segítséget nyújtani a jövőbeni élethez, ezek nem érdektelen kérdések.

Minden alkalommal amikor a lélek megszületik egy új testben azzal a szándékkal jön, hogy megszerezzen egy új tapasztalatot amely segíti fejleszteni és tökéletesíteni személyiségét. Így alakult életről életre a pszichikai lény és egy teljesen tudatos és független személyiséggé válik, amely miután megérkezet a fejlődése csúcsára, szabadon dönt nem csak a megtestülése idejéről, hanem a helyéről, a céljáról, és az elvégzendő munkájáról is.

Alászállása a fizikai testbe szükségszerűen egy leereszkedés a sötétségbe, tudatlanságba, tudattalanságba; és nagyon hosszú ideig kell vajúdnia, csupán előidézni egy kis tudatosságot a test anyagi szubsztanciájában, mielőtt használhatja azt megtapasztalásnak, jövetele céljából. Tehát, ha mi fejlesztjük a testet egy tisztánlátó és racionális módszerrel, ugyanakkor segítünk a léleknek a növekedésében, haladásában és felvilágosodásában.

A testnevelés a tudatosság beömlesztésének folyamata a test sejtjeibe. Az ember lehet, hogy nem tud róla, de ez egy tény. Amikor koncentrálunk, hogy izmaink akaratunk szerint mozogjanak, amikor arra törekszünk, hogy a végtagjaink rugalmasabbá váljanak, adva nekik egy élénkséget vagy egy erőt, vagy egy ellenállóképességet, vagy egy plaszticitást, amelyekkel azok természetesen nem rendelkeznek, mi betöltünk a test sejtjeibe egy tudatosságot ami nem volt ott korábban, így átalakul egy mindinkább homogén és fogékony eszközzé amely fejlődik tevékenységében és tevékenysége által. Ez a testnevelésnek az elsődleges fontossága. Természetesen nem ez az egyetlen dolog, ami hozza a tudatosságot a testbe de ez valami, ami átfogó módon működik, és ez ritka. Már többször is mondtam nektek, hogy a művész beletölt egy nagyon nagy tudatosságot a kezébe ahogyan az intellektuális teszi az ő agyába. De ezek mondhatni helyi jelenségek, amíg a testnevelés tevékenysége általánosabb. És ha az ember látja, e testnevelésnek az abszolút csodálatos eredményeit, amikor észleli a kiterjedését a test önmaga tökéletesítési képességének, megérti milyen hasznos lehet ez a pszichikai lény tevékenységére, amely belépett ebbe az anyagi szubsztanciába. Mert természetesen, amikor ő birtokában van egy szervezett és összehangolt eszköznek amely tele van erővel és hajlékonysággal és lehetőségekkel, feladata nagymértékben megkönnyített.

Én nem mondom, hogy az emberek, akik gyakorolják a testnevelést feltétlenül ezért a célért csinálják, mert nagyon kevesen vannak tudatában ennek az eredménynek. De függetlenül attól, hogy akár tudatában vannak, akár nem, ez az eredmény. Sőt, ha teljesen érzékeny vagy, amikor észleled egy személy testének mozgását, aki gyakorolta a testnevelést egy módszeres és racionális módon, látsz egy fényt, egy tudatosságot, egy életet, ami nincs ott másokban.

Mindig vannak emberek, a dolgoknak egy teljesen külső látásával, akik azt mondják "Munkások, például, akiknek kemény fizikai munkát kell végezni és akik kénytelenek megtanulni munkájukhoz nezéz súlyok cipelését, - ők is felépítik izmaikat, és ahelyett, hogy idejüket azzal töltenék mint az arisztokraták, hogy gyakorlatokat csinálnak használhatatlan külső eredményekel, ők legalább termelnek valamit." Ez tudatlanság. Mert van egy lényeges különbség a speciális helyi és korlátozott használatra fejlesztett izmok, és izmok között, melyeket szándékosan és harmonikusan műveltek egy integrált programnak megfelelően, amely nem hagy testrészt munka vagy gyakorlás nélkül.

Az emberek, mint a munkások és a parasztok, akiknek egy speciális foglalkozásuk van és csak bizonyos izmaikat fejlesztik, végül mindíg foglalkozási deformitásokkal. És ez egyáltalán nem segíti a pszichés fejlődéssüket, mert, bár az egész élet szükségszerűen hozzájárul a pszichés fejlődéshez, ez olyan egy tudattalan mód és annyira lassú, hogy a szegény pszichikai lénynek vissza kell jönni újra és újra és újra a végtelenségig, hogy elérje célját. Ezért azt mondhatjuk, a tévedés félelme nélkül, hogy a testedzés a test szadhanája és, hogy minden szadhana feltétlenül segít, hogy siettesse a cél elérését. Minél tudatosabban csinálod azt, gyorsabb és általánosabb az eredmény, de akkor is, ha vakon csinálod, ha nem látsz tovább ujjaid, vagy lábad, vagy orrod hegyénél, segíted az általános fejlődést.

Végül, azt is mondhatjuk, hogy bármely fegyelem szigorúan, őszintén, szándékosan követve, egy jelentős segítség, mert lehetővé teszi, hogy az élet a földön gyorsabban elérje célját, és előkészíti, fogadni az új életet. Önmaga fegyelmezése, az új élet megérkezésének és a szupramentális valósággal létesített kapcsolatfelvétel siettetése.

Mivel ez a helyzet a fizikai test valóban nem más, mint az Én örök életének egy nagyon eltorzult árnyéka. Azonban ez a fizikai test képes progresszív fejlődésre; minden egyéni alakon keresztül a fizikai szubstancia fejlődik, és egy nap képes lesz áthidalni a szakadékot a ma ismert fizikai élet és a megnyilvánulni vágyó szupramentális élet között. 

1958. november 28.

12. Meggyőző érvekkel bizonyították nekem, hogy Isten nem létezik, és én hittem nekik. Utána megláttam Istent, mert jött és átölelt engem. És most kinek kell hinnem, mások érvelésének, vagy a saját tapasztalatomnak?

Sri Aurobindo itt nem kérdést tesz fel, hanem inkább ironikus megjegyzést tesz. Valós célja, hogy megmutassa, mennyire ostoba az elme gondolkodása, érvelése, ami azt képzeli, beszélhet olyasmiről, amit nem ismer. Semmi más.

Az elmével, ésszel bármit bizonyíthatunk. Amikor tudod, hogyan kell használnod, és kitanultad az érvelés, okfejtés és a következtetések levonásának tudományát, bármit képes vagy bizonyítani. Tulajdonképpen ez egy olyan feladat, amit az egyetemeken kiadnak, hogy az elmét rugalmassá, alkalmazkodóvá tegyék: adnak egy tézist, elméletet, amit bizonyítanod kell, majd pedig, rögtön utána ennek ellen-tézisét (antitézis) kell ugyanilyen meggyőződéssel bizonyítanod! Annak reményében, hogy ha mindkettőnek kicsit „fölé emelkedsz”, felfedezed majd a szintézist.

Éppen ezért, ha egyszer elfogadjuk, hogy bármi bizonyítható, ebből az következik, hogy az okoskodás, okfejtés nem vezet sehová! Mert ha tudsz valamit bizonyítani, és a következő pillanatban az ellenkezőjét is, nos, ez a bizonyíték arra, hogy a bizonyítékaid nem érnek semmit.

Van a tapasztalás. Egy egyszerű lélek számára, egy őszinte és becsületes természet számára, egy olyan számára, aki tudja, hogy a tapasztalata (élménye) őszinte, nem a vágyak vagy mentális ambíciók által meghamisított, hanem egy spontán mozzanat, amely a lélekből fakad — az élmény abszolúte meggyőző. Elveszíti meggyőző erejét, amikor egy élmény átélésének vágya, vagy azon ambíciónk, hogy nagyon felsőbbrendűnek tartsuk magunkat, összekeveredik vele. Ha ez megvan benned, akkor légy óvatos, mert a vágyak és az ambíciók meghamisítják az élményt! Az elme egy formáló erő, és ha valami nagyon fontos és érdekes dologra nagyon erősen vágysz, hogy megtörténjék veled, megtörténtté teheted, legalábbis azok számára, akik a dolgokat felületesen látják. De ezen esetektől eltekintve, ha őszinte vagy, becsületes, spontán, és különösen, ha az élmények minden (részedről tett) különösebb erőfeszítés nélkül jönnek hozzád, és a mélyebb vágyakozásod spontán kifejeződéseként, akkor ezek az élmények az abszolút hitelesség pecsétjét hordozzák magukon. S még ha az egész világ azt mondja is neked, hogy eme élmények őrültségek és illúziók, ez nem változtatja meg a személyes meggyőződésed. De természetesen, ehhez nem szabad becsapnod magad. Becsületesnek és őszintének kell lenned egy teljes belső becsületességgel.

Valaki megkérdezte tőlem: “Hogy lehetséges Istennek felfednie magát egy nem-hívő számára?” - ez nagyon vicces. Mivel ha Istennek tetsző, hogy felfedje, megmutassa Magát egy nem-hívőnek, akkor nem látom be, mi akadályozná meg Őt abban, hogy meg is tegye!

Épp ellenkezőleg, Neki nagyon is van humorérzéke — Sri Aurobindo már sokszor elmondta nekünk, hogy a Magasságosnak jó a humora, s hogy mi vagyunk azok, akik Őt egy mindig nagyon komoly karakterré akarjuk tenni — s Ő már csak emiatt is nagyon szórakoztatónak találhatja megmutatni magát és megölelni egy nem-hívőt. Valakit, aki épp tegnap jelentette ki: “Isten nem létezik. Én nem hiszek Benne. Ez az egész csak ostobaság és érdektelenség…”, s Ő csak átöleli a karjaival, odanyomja a szívéhez – majd pedig az arcába kacag!

Minden lehetséges, még a mi kicsiny és korlátolt intelligenciánk számára abszurdnak tűnő dolgok is.

S valóban, csak amikor majd elérünk ezen aforizmák legvégére, csak akkor leszünk képesek megérteni őket! Mert mindegyikkel, mindegyikben Sri Aurobindo egy teljesen eltérő helyzetbe helyez bennünket, ami a felfedezendő igazságot illeti. Megszámlálhatatlanul sok oldala van a dolognak. Megszámlálhatatlan nézőpont. Az ember a legellentmondásosabb dolgokat mondhatja anélkül, hogy következetlen lenne, vagy ellentmondana önmagának. Minden azon múlik, hogy milyen szemszögből nézed. S még ha egyszer már láttunk is mindent, minden, számunkra elérhető nézőpontból, a központi Igazság körül, még akkor is csak egy kis pillantást vethettünk rá — az Igazság minden oldalon egyszerre „szökik meg” tőlünk. De ami nagyon figyelemre méltó, az az, hogy ha egyszer (vagy: amint) már átéltük az Istenivel való egyszeri kontaktus (kapcsolatteremtés) élményét, egy igaz, spontán és őszinte élményt, abban a pillanatban, s abban az élményben tudni fogunk mindent, sőt, még többet is! Ezért olyan fontos akár csak egy kicsit is teljes őszinteségben élni, hogy alkalmassá tedd magad az élmények átélésére, s hogy tudd, tapasztalataid, élményeid alapján, nem mentálisan, hanem megélve ezeket a dolgokat, mert azok a lényed és tudatod részévé válnak.

Hogy mindezt gyakorlatba ültessem: az a kevés, amit tudsz, a legjobb módja annak, hogy többet tanulj! Ez a leghatékonyabb módja a menet közbeni fejlődésnek — egy csipetnyi igazán őszinte gyakorlat. Például: nem tenni olyat, amiről tudod, hogy nem szabad megtenned. Amikor már láttál egy gyengeséget, hibát a lényedben, avagy létezésedben, nem szabad megengedned, hogy újra megtörténjen! Amikor – ha csak egy pillanatra is – megélted a látomásod, hogy mivé kell válnod, buzgó lelkesedés közepette, nem szabad – SOHA nem szabad elfelejtened azzá válni.

Egyes emberek állandóan panaszkodnak a gyengéikre. De ez nem visz túl messzire. Ha egyszer igazából megláttad a gyengéidet, és igazán, őszintén megértetted, megláttad azt, hogy nem szabad olyannak lenned: nos, ez jelenti a panaszkodás végét. Aztán ott van a napi erőfeszítés, az akaraterő felépítése, az éberség minden pillanatban – soha nem szabad egy, már felismert hiba megismétlődését megengedned! Tudatlanság következtében hibázni persze nagyon sajnálatos, de helyrehozható. Míg ha újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát, tudván, hogy nem szabadna elkövetnünk, olyan gyávaság, melyet nem engedhetünk meg magunknak.

Azt mondani: “Ó, ilyen az emberi természet. Ó, mi még a tudatlanság állapotában vagyunk. Ó, mi még a tudatosság-nélküliség állapotában vagyunk ”— mindez csak lustaság és gyengeség. S emögött a lustaság és gyengeség mögött hatalmas rossz akarat lapul. Bizony!

Azért mondom ezt, mert sokan tették már nekem ezt a megjegyzést, nagyon sokan. S ez mindig az önigazolás egyik módja: “Ó, megtesszük, amit tudunk.” Ez nem igaz. Mert ha őszinte vagy, amint már „látsz” – amíg meg se láttad, nincs miről beszélni – de a pillanat, ahogy meglátod a lényeget, az a pillanat, amikor megkapod a Kegyet, s amint megkaptad a Kegyet, már nincs többé jogod elfelejteni.

1958. december 5.