Az Anya

Agendája

Mother reads the text of a message she has just given:

Ezt írtam tegnap angolul:

A jövő egyetlen reménye az emberi tudat megváltoztatásában van, és a változás feltétlenül el fog érkezni.

Azonban az emberekre van hagyva, hogy eldöntsék, együtt fognak működni e változás érdekében, vagy a rájuk lesújtó körülmények ereje kell majd hogy rájuk kényszerítse a változást.

Then, at the end, I put:

Ébredjetek fel tehát, és működjetek együtt!

There seems to be a “push from behind” – I don't know how I could explain it to you.... I feel something, as if from behind a veil something were pushing and saying, “Come on! Move on, now!” As if everything were almost completely asleep and there were, behind, something pushing very forcefully.

Az Anya

Agendája

101. Isten látásában nincs közeli és távoli, nincs jelen, múlt, vagy jövő. Ezek csupán kényelmes nézőpontok az Ő világképe számára.

102. Az érzékek számára mindig igaz, hogy a nap mozog a föld körül; ez hamis az értelem számára. Az értelem számára mindig az igaz, hogy a föld mozog a nap körül; ez hamis a legfelsőbb látás számára. Sem a föld nem mozog, sem a nap; csupán egy változás történik a nap-tudatosság és a föld-tudatosság kapcsolatában.

(hosszú csend)

Hihetetlen, nem tudok mit mondani.

Ez azt jelenti, hogy a szokásos felfogásunk a fizikai világról, egy hamis felfogás.

Igen, természetesen.

De akkor mi lehetne az igazi észlelés ...

Nos, igen, voilà!

... A fizikai világ igaz érzékelése — a fákról, az emberekről, egy kőröl — milyen lenne, egy szupramentális szemnek?

Pontosan ez az, amit nem tudunk elmondani! Amikor van közvetlen látásunk és tudatosságunk az Igazság Rendjéről, az Igazság közvetlen kifejeződéséről, azonnal úgy érezzük, valami kifejezhetetlen, mert minden szó a másik szférához tartozik, az összes kép, minden összehasonlítás, minden kifejezés a másik szférához tartozik.

Pontosan ez volt a nagy problémám (ez február 29-én volt) egész idő alatt, amíg az igazság KÖZVETLEN megnyilvánulásának tudatosságában éltem. Próbáltam megfogalmazni, amit éreztem, amit láttam — hihetetlen volt. Nem voltak szavak. És azonnal, csupán megfogalmazva a dolgokat, azonnal visszaejtett a másik tudatosságba.

Ez alkalomból, ennek a Földről és a Napról szóló aforizmának az emléke jött vissza hozzám... Mármost azt mondani, hogy "tudatosság változás"... a tudatosság változása, még mindig egy mozgás.

Nem hiszem, hogy bármit tudunk mondani. Nem érzem, hogy bármit is tudnék mondani, mert minden, amit mondhatsz, az érdektelen közelítés.

De amikor abban az Igazság-Tudatosságban vagy, ez egy "szubjektív" tapasztalat, vagy az Anyag maga tényleg megváltozott megjelenésében?

Igen, minden — az egész világ más! Minden más. És egy dolognak a tapasztalata győzött meg, amit mindig érzek állandóan, hogy mindkét állapot [az Igazság és a Hamisság] az egyidejű, együttes, és már csak... igen, egy "változása a tudatosságnak" ahogy ő nevezi, ami azt jelenti, hogy ebben a tudatosságban vagy abban a tudatosságban vagy és ugyanakkor nem mozdulsz.

Kénytelenek vagyunk a mozgás szavait használni, mivel nekünk minden mozog, de a tudatosságnak ez a változása nem egy mozgás — ez nem egy mozgás. Nos akkor hogyan beszélhetünk róla, írhatjuk le? ...

Még ha azt mondjuk, "Az állapot, amely azon a helyen egy másik "​​... azon a helyen... azonnal bevezetjük a mozgást — az összes szavunk ilyen, mit mondhatnánk?

Tegnap az élmény megint egészen konkrét és erős volt: nem szükséges mozdítanunk, vagy áthelyeznünk semmit, az Igazság Tudatosság felülírja a deformáció vagy torzulás tudatosságát. Más szavakkal a képesség, hogy megéld, és légy az igaz rezgés, úgy tűnik, rendelkezik a hatalommal, hogy HELYETTESÍTSE azt a rezgést, a hamisság rezgését, egészen addig a pontig, ahol… Például, tételezzük föl, hogy a hamis rezgés eredménye egy baleset vagy egy katasztrófa; de ha e rezgések között ott van az igazság rezgésére tudatossá válni képes tudatosság, az ki tudja törölni – ki kell törölnie –, a másikat, megakadályozni a katasztrófát.

Növekszik az érzésem, hogy a világot egyedül az igazság képes megváltoztatni, az összes többi fokozatos átalakulási eljárás mindig érintőleges – közelít, közelít, közelít, de sosem ér el oda –, és a végső lépésnek ennek kell lennie: helyettesíteni kell a hamisságot az igazság rezgésével.

Vannak részleges bizonyítékok. De mivel ezek részlegesek, nem meggyőzőek, mert a közönséges látásra és megértésre mindig találunk magyarázatokat, akkor lehet mondani, hogy "előrelátott" és "eleve elrendeltetett", például, hogy nem következett be a baleset, és egyáltalán nem a beavatkozás akadályozta meg — a "Determinizmus" volt ami úgy döntött. És hogyan bizonyítható bármi is? Hogyan bizonyítod magadnak, hogy ez másként van? Ez nem lehetséges.

Ugye, amint kifejezünk dolgokat belépünk az elmébe, és amint belépünk az elmébe, ott található az a fajta logika, ami ijesztő, mert mindenható: ha már minden létező, együtt létezik öröktől fogva, hogyan tudjuk megváltoztatni az egyik dolgot egy másikra?... Hogyan lehet egyáltalán "változás"?

Azt mondjuk, (Sri Aurobindo most maga mondta), hogy az Úr tudatosságában nincs sem múlt, sem idő, sem mozgás, sem semmi — minden van. Fordítás gyanánt mondjuk, hogy "öröktől fogva", ami nonszensz, de egyébként is, minden VAN. Tehát minden van (Anya keresztbe teszi a karját) és ezzel vége, nincs semmi további teendő! Ugye ez a felfogás, vagy inkább beszédmodor (mert ez csak egy beszédmodor), érvényteleníti a haladás értelmét, hatálytalanítja az evolúciót, megsemmisíti... Azt mondtuk, ez is része a determinizmusnak, hogy törekedned kell a haladásra, — oui, ez mind retorikai halandzsa.

Ne feledd, ez a szólásmód valójában a tapasztalat egy pillanata, de ez NEM a teljes élmény. Egy pillanatra érzed ily módon, de ez nem teljes, hanem részleges. Ez csak az érzés EGY módja, ez nem minden. Ott van az örök tudatosságban valami sokkal mélyebb és sokkal kifejezhetetlenebb, mint ez — sokkal. Ez csak az első elképedés, ha kilábalsz a hétköznapi tudatosságból, de ez nem minden. Ez nem minden. Amikor ennek az aforizmának az emléke visszajött hozzám az elmúlt néhány napban, úgy éreztem, ez csak egy kis bepillantás volt akkor, hirtelen, és egyfajta ellentét a két állapot között, de ez nem minden — ez nem minden. Létezik valami más, mint ez.

Van még valami, ami valami egészen más, mint amit mi megértünk, DE AMI LEFORDÍTOTT ABBA, AMIT MEGÉRTÜNK:

És AZT nem tudjuk kimondani. Nem tudjuk megmondani, hogy mi az, mert... az kimondhatatlan — kimondhatatlan.

Ez ahhoz vezet, hogy úgy érezzük, hogy mindaz, ami a hétköznapi tudatosságunkban, hamissá, torzzá, kifordulttá válik, ALAPVETŐEN IGAZ az Igazság-Tudatosságnak. De hogy ez igaz-e? Pontosan ez az amit nem lehet elmondani szavakkal, mert a szavak a Hamissághoz tartoznak.

Jelenti ez, hogy a világ anyagi volta nem törölt volna ezen Tudatosság által, hanem átváltozott?... Vagy az egy másik világ volna teljesen?

(csend)

Legyünk egyértelműek egy ponton... attól tartok, hogy amit "anyag"-nak hívunk éppen az a világ hamis látszata.

Van valamilyen EGYEZŐSÉG, de...

Ugye, ez az aforizma végső soron vezethetne egy abszolút szubjektivitáshoz, és csak ez az abszolút szubjektivitás lehetne igaz — nos, ez NEM így van. Mivel ez a "pralaya" ez a Nirvána. Nos, az nem csak Nirvána, van egy objektivitás, ami valóságos, nem hamis — de hogyan mondhatod meg mi az!... Ez olyasvalami, amit már többször éreztem — több alkalommal, nem csupán egy pillanatban: a valóság... (Hogyan fejezzük ki magunkat? Mindig megtévesztettek a szavaink)... Az Egység tökéletes érzetében és az Egységtudatban helye van az objektivitásnak, az objektivitás értelmében — egyáltalán nem zárja ki az egyik a másikat. Talán még nem éreztünk rá a megkülönböztetésre, mintha az nem mi lennénk, hanem egy másik nézet... Mondtam már, minden, amit mondhatunk az semmi, az nonszensz, mivel a szavak célja, hogy kifejezzék a irreális világot, de... Oui, lehet, hogy ez az amit Sri Aurobindo "többszörösség az egységben" érzetének hív (lehet, hogy némileg találóan), éppen valahogy így érzed lényed belső sokszínűségét... Egyáltalán nincs nekem többé egy elkülönült énnek az érzete, egyáltalán nincs, egyáltalán nincs, még a testben sem, és ez nem akadályozhat bizonyos objektív kapcsolatok megítélésében sem. — nos, igen, ez ​​vezet vissza bennünket az ő "nap-tudatosság és a föld-tudatosság" kapcsolatának megváltozásához (Nevet) Lehet, hogy tényleg ez a legjobb megfogalmazás! Ez a tudatosság egy kapcsolata. Ez egyáltalán nem az önmaga és "mások" közötti kapcsolat — egyáltalán nem, ez teljesen megszűnt — de lehet olyan ez, mint a tudati kapcsolat lényünk különböző részei között. És ez nyilvánvalóan objektivitást ad ezen különböző részeknek.

(hosszú csend)

Visszatérve, nagyon könnyen érthető a meghiúsult baleset példája, nagyon jól elképzelhetjük, hogy az Igazság-Tudatosság beavatkozása döntött a "örökkévalóságtól" és ott nincs semmilyen "új" elem, ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy ez a beavatkozás az, ami megállította a balesetet (amely ezen igazság-tudatosság hatalmának egy pontos képét adja a másik felett). Ha rávetítjük a létezésünk módját a Legfelsőbbre, elképzelhetjük, hogy Ő élvezi a számos kísérletet elvégzését, nézni a játékot, (ez valami más, ebből még nem következik, hogy nincs egy Teljes-Tudatosság ami mindent tud öröktől fogva — mindez teljesen pontatlan szavakkal kifejezve), ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy amikor nézzük a folyamatot, ez a beavatkozás az, amit képes volt megakadályozni a baleset: a hamis tudatosság helyettesítése egy igaz tudatossággal, megállította a hamis tudatosság folyamatát.

És úgy tűnik, ez elég gyakran megtörténik — sokkal gyakrabban, mint gondolnánk. Például, minden alkalommal amikor egy betegség meggyógyult, minden alkalommal amikor egy baleset nem következett be, minden alkalommal amikor akár egy globális katasztrófa elhárult, az mindig a Harmónia Rezgésének beavatkozása a Rendellenesség rezgésébe, lehetővé téve annak megszűnését.

Tehát az emberek, a hívők, akik mindig azt mondják, "Ez történt az Isteni Kegyelem által" az nem olyan rossz.

Csak megjegyzem a tényt, hogy ott közbelépett a Rend és Harmónia Rezgése (nem foglalkozunk a közbelépés okával, az csak egy tudományos megfigyelés) és erről már meglehetősen nagy számú tapasztalatom volt.

Ez lenne a világ átalakításának folyamata?

Oui.

A Rend Vibrációjának egyre állandóbb megtestesülése?

Igen, pontosan, ez az. Pontosan.

Még ebből a szempontból úgy tűnt... Ugye a szokásos gondolat, hogy ez a jelenség [az átalakulásé] szükségszerűen először a testben történik, amelyben a tudatosság a legfolyamatosabban fejeződik ki, úgy tűnik számomra, teljesen szükségtelen és másodlagos. Éppen ellenkezőleg, előfordul egyidejűleg bárhol, ahol a legkönnyebben és a legjobban megtörténhet, és a sejtek ezen aggregátuma (Anya saját testére mutat) nem feltétlenül a legmegfelelőbb ehhez a művelethez. Ennek eredményeként, látszólag nagyon sokáig így maradhat akkor is, ha annak megértése és fogékonysága különleges. Úgy értem, hogy ez a test tudatosság, ennek tudatos érzékelése végtelenül felsőrendűbb minden testhez képest amivel kapcsolatba kerül, kivéve néhány pillanatot — néhány pillanatot — amikor a többi test is, mint egy Kegyelmet érzékeli, míg neki, ez egy természetes és folyamatos állapot, annak a tényleges eredménye, hogy ez az Igazság Tudatosság ebben a sejtcsoportban erősebb, mint másokban — közvetlenebb. Ám egy rezgés helyettesítése egy másikkal, valóban cselekvésekben, dolgokban következik be, ahol az eredmény a legszembetűnőbb és leghatékonyabb.

Nem tudom, ha sikerülne megértetnem magam, ám ez egy olyan dolog, amit nagyon, nagyon világosan éreztem, és amelyet nem érzünk, amíg a fizikai egó jelen van, mert a fizikai egónak saját fontosságérzete van, és amely teljesen eltűnik a fizikai egóval. Amikor eltűnik, az ember tisztán érzékeli, hogy az Igaz rezgés megtestesülése vagy közbelépése nem függ az egóktól vagy individualitásoktól (emberi vagy nacionális individualitásoktól, vagy a Természet, az állatok, növények, stb. individualitásaitól sem), hanem a sejtek és az Anyag egy bizonyos játékától függ, melyekben aggregátok vannak amik különösen könnyűvé teszik az átalakulást — nem "átalakulást": pontosabban mondva a helyettesítést, a Hamisság rezgését helyettesítjük az Igazság Rezgésével. És a jelenség nagyon független lehet csoportoktól és egyénektől (előfordulhat egyik részben itt, másik részben ott, egy dologban itt, egy másikban pedig ott); és mindig megfelel egy bizonyos rezgésminőségnek ami egyfajta hullámot okoz — egy fogékony hullámhegyet -, akkor ott a dolog megtörténhet.

Sajnos, amint mondtam az elején, a szavak mind a látszat világához tartoznak.

(csend)

Többször volt az a tapasztalatom ezekben az utolsó napokban, látomással és meggyőződéssel, tapasztalaton alapuló meggyőződéssel, hogy a két rezgés olyan, mint ez (egyidejű gesztus jelezve az egymásra helyezést és beszivárgást), folyamatosan, folyamatosan összekeverednek, és az egyik folyamatosan beszivárog a másikba.

Talán a csodálkozás akkor jön, amikor a beszivárgás mennyisége elég nagy ahhoz, hogy érzékelhetővé váljék. Ám az az érzésem, egy nagyon határozott érzésem, hogy ez a jelenség egész idő alatt történik: egész idő alatt, mindenhol, nagyon kicsi módon, folyik az igazság egy fajta parányi beszivárgása a hamisságba, és bizonyos körülmények között, amelyek láthatóak – ez egyfajta fénylő kitágulás, nem tudom leírni –, a beszivárgás mennyisége elég nagy ahhoz, hogy egy csoda benyomását nyújtsa, egyébként egész idő alatt történik, egész idő alatt szakadatlanul, az egész világon (azonos pislákoló gesztus), mint egy parányi mennyiségű Hamisság helyettesítése Fénnyel... Hamisság helyettesítése a Fénnyel... folyamatosan.

És a rezgés (amit érzek, és látok) tűznek érződik. Ez valószínűleg, ahogy a védikus Rishik fordítják a "Láng" — az emberi tudatosságban, az emberben, az Anyagban. Mindig beszéltek egy "Láng"-ról. Ezen rezgés hevessége valóban egy magasztos tűz lobogása.¹

Néha a test láznak érzékelte, amikor a munka nagyon koncentrált vagy sűrített volt.

Két vagy három napja, valami ilyesmi történt: az éjszaka közepén, kora reggel, ezen Erőnek volt egy leereszkedése, ezen Igazság Hatalom egy leereszkedése, és ezúttal mindenhol (ez mindig mindenhol van), de egy speciális koncentrációval az agyban — nem ebben az agyban: AZ agyban.² És ez olyan erős volt, olyan erős, olyan erős! A fej úgy érezte, mintha szétrobbanna — igen, mintha minden szét akarna robbanni — úgy, hogy körülbelül két órán át egyszerűen folyamatosan hívnom kellett a Béke kiszélesítéséhez az Urat így: "Uram, szélesítsd, békédet," a sejtekben. És a tudatosság (ami persze mindig tudatos, (gesztus fent)) ezen leereszkedése egy felkészületlen agyba elég lenne, hogy őrületbe kergessen vagy teljesen elkábítson (még ez a legjobb) különben felrobbanhatsz.

És ez az élmény, olyan mint az a másik,³ nem múlt el.

Ez mindenhol van, érted?

Láttam (mert látni akartam, és láttam), hogy a másik élmény még mindig ott volt, de az kezdett szinte szokássá válni, szinte természetessé, míg ez új volt. Ez volt az eredménye a régi imádságomnak: "Uram, vedd birtokba ezt az agyat."

Nos, ha ez történik — történik mindenhol — minden időben, folyamatosan és elég nagy összességben, egy csoda megjelenését adja,⁴ de ez az egész FÖLD a csodája.

Ám ki kell tartanunk, mert ez következményekkel jár: elhozza a Hatalom érzetét, egy Hatalmat melyet nagyon kevés ember képes érzékelni vagy tapasztalni anélkül, hogy egyensúlya többé kevésbé megborulna, mert nem rendelkeznek egy béke — egy hatalmas és nagyon, nagyon, NAGYON csendes béke — megfelelő alapjával. Mindenhol, még itt az iskolában is, a gyerekek forrongó állapotban vannak (tájékozódtam, hogy a legkiegyensúlyozottabb és általában az okosabb gyerekek váltak ilyenné). Mondottam, "Csak egy válasz, egyetlen válasz van: válj nyugodttá, még nyugodtabbá, mindinkább nyugodttá. És ne próbálj meg megoldást találni a fejeddel, mert nem találsz semmilyent. Csak válj nyugodttá — nyugodttá, rendíthetetlenül nyugodttá. A nyugalom és a béke, csend és a béke... ez az EGYETLEN megoldás."

Nem mondom, hogy ez a gyógymód, de ez az egyetlen válasz: elviselni nyugalomban és békében, elviselni nyugalomban és békében...

Akkor valami történni fog.

(csend)

De ez a tapasztalat (ez maradjon köztünk) egy olyan tapasztalat, amilyen még soha nem volt az életemben. Mindig az volt a benyomásom, hogy van egyfajta ellenőrzésem afelett, ami történik az agyban, és mindig képes voltam válaszolni az "ürességgel", tudod, a nyugodt mozdulatlan ürességgel — a mozdulatlan ürességgel. Ezúttal (nevet), ez nem volt meg! És ez annyira félelmetes, hogy még a mantra — a mantrának a szavai — elhúztak mellette, mint az ágyúgolyók! (nevet) Az egész olyan volt, mint egy rettenetes golyózápor.

Továbbra is csak: megtartottam a mozdulatlanságot, hívtam — hívtam az Úr békéjét és Nyugalmát, az egyre szélesebb Békét. A Úr Békéje Végtelenségét.

Aztán lehetővé vált a Rezgés elviselése.

Na most, amit csinál, az az ő dolga — semmi közünk hozzá, az Ő dolga. Nem tudjuk megérteni. De, ott ez a munkában magától értetődik.

Ám kétségtelenül, ha abban a pillanatban ott lett volna egy orvos hőmérővel, bizonyára óriási lázat mért volna nekem, bár ennek távolról sincs köze egy betegséghez! Nem, ez hihetetlenül szép, ez valami olyan volt... amit nem ismert a föld.

Ez mindig így fejezi ki magát: valami amit nem ismert a föld, valami új. Ez új a földnek. Éppen ezért nehéz elviselni! Mert ez új.

Még most is (anya megérinti a fejét) érezni az egész duzzadt, és egy belső rezgéssel, (egy felindulás gesztusa) mintha a fej kétszer akkora lenne mint korábban.

(Anya tapogatja, a fejét) Próbálom, hátha a dudoraim eltűntek — még nem!

¹ Agni a tűz. _(vissza)

² Lehet, hogy helyénvaló ismételten hangsúlyozni: Anya tapasztalati nem egyéni tapasztalatok, hanem a Föld tudatosságának tapasztaltai. _(vissza)

³ A tapasztalat az Ananda előrehaladásáről az életben (március 7-i beszélgetés) _(vissza)

⁴ Nem tudjuk megállni, hogy ne töprengjünk el azon, mi történhetett Franciaországban 1968-ban. _(vissza)

Az Anya

Agendája

(A magnó hibája miatt (?) a következő beszélgetés - ami nagyon fontos volt - alig hallható, fátyolos, és Satprem bár nem tudta megmenteni a felvételt, lejegyeznie mégis sikerült. Meg kell említeni, hogy a magnó meglehetősen foltozott volt - Anya soha nem engedte neki, hogy kölcsön kérje az Ashram gépeit, kivéve a "hivatalos felvételeket.")

Szerettem volna megmutatni neked egy cikket a “Reader's Digest” -ben¹ a sejt szerkezetéről a legújabb tudományos felfedezések szerint. Gondoltam az talán rávilágít saját tapasztalataid egyes kérdéseire. Különösen a sejtek tudatáról beszélnek, felfedeztek meglehetősen rejtélyes dolgokat... Láthatod az összefüggést a saját tapasztalataiddal.

A kérdés, amit felteszek magamnak, az az, hogy vajon a sejteknek van-e autonóm létezésük, vagy összekapcsolódva kell maradniuk, úgy ahogy vannak, egy kollektív tudatosságnak engedelmeskedve.² Ez alatt nem a test tudatosságát értem, ami egy entitás. Arra gondolok: vajon a sejt, mint egyed, akar-e a jelenlegi társas állapotában maradni? Éppen úgy, ahogy egy egyén saját akaratából együttműködik egy társadalommal, egy csoporttal. Tehát az egyes sejteknek van-e akarata, szándéka arra, hogy az aggregátumukban maradjanak, vagy ez csak a központi tudatosságnak az akarata?...

MINDEN EGYES sejt tudatosságáról beszélnek, melynek megvan a saját „élet kódja”, és kommunikál a többi sejttel egy bizonyos működést illetően, üzenetek küldésével.

Amire én gondoltam: ha veszel egy sejtet, annak a sejtnek van-e akarata arra, hogy a jelenlegi kollektívájában maradjon, azaz, a testben?

Elvégeztek egy kísérletet, és kivettek egy darabkát a szívburokból. A sejtek, amiket kivettek a testből, elkezdtek összegyűlni, és … „ Ezután elkezdenek egymás felé mozogni, jó néhány óra múlva klaszterek alakulnak ki, és a sejtek minden egyes klaszterben ritmusra pulzálnak,” mintha csak újra egy szívet próbálnának alkotni.

Igen, ám azt is akartam tudni, hogy vajon, például a testet felépítő összes sejt rendelkezik ilyen akarattal, hogy fenntartsa az aggregátumot, vagy ha… Vagy csak önmaguk vonatkozásában tudatosak?

Egyáltalán nem, tudatában vannak egy közös munka elvégzésének, mint feladatnak. És kommunikálnak egymás között e közös feladat megszervezése érdekében.

Igen, ezt nagyon jól értem. Másképp szólva: a szívsejtek hajlamosak egy új szív megalkotására, a májsejtek egy új máj képzésére, és így tovább. Ám én azzal a problémával küzdök, hogy itt van egy seregnyi sejt, amely ezt a testet felépíti. Ők azt akarják, hogy ez a test tovább működjön, vagy…? De amikor egy test lebomlik, a sejtek nem maradnak sejtek: porrá lesznek.

Csak a szülők magja által alakulhat ki újra egy sejt. A halál után a test elporlad.

Igen, akkor vége.

Ami azt jelenti, hogy végérvényesen… Tudod, azt mondják, hogy a munka, amit végzel, hogy a sejtjeid fejlődésre késztesd, az hasznos az egész számára – de nem látom be, hogyan? Újra porrá lesz.

Nyilvánvalóan az átmeneti lény, a lény, aki a Munkát végzi, képes kellene, hogy legyen egy új test építésére, vagy, hogy a sejtjeinek egy új tevékenységi lehetőséget adjon.

Igen, de azok a sejtek porrá lesznek!

Igen... Egy új testnek kell készülnie.

Nos, igen! De a por az por!

Életed során, annak élettartama során, aki dolgozik, teremtened kellene egy testet, kisugározni egy új testet, melynek tulajdonságai eltérőek lennének a tisztán állati testtől.

Igen, de az a halál előtt van.

Igen, a halál előtt.

A halál előtt.

Tudod, a vigasztalásunkra azt mondják nekünk, minden lehetséges módon, hogy az elvégzett munka nem vész el, és mindez a tevékenység a sejteken, hogy megértessük velük a magasabb szintű létet, nem vész kárba – nos, ez nem igaz, az teljesen elvész! Tegyük fel, hogy holnap elhagyom a testem: ez a test (nem azonnal, de némi idő múlva) visszaalakul porrá. Ezután mindaz, amit megtettem ezekért a sejtekért, az tökéletesen haszontalanná válik! Kivéve, hogy a tudatosság ki fog jönni a sejtekből. De az mindig kijön!...

És e dolognak tényleg mindig a Dolgozó élettartama alatt kell megtörténnie.

Igen, persze!

Effelől semmi kétség.

Még előtte. Valaminek BE kell LÉPNIE ide.

Igen, a testedben, a testeden keresztül kell kidolgoznod egy új alakot. De attól a pillanattól, hogy a sejtek tudatosak, nincs semmi oka, hogy az a tudatosság miért ne akarna egy másféle utat, pályát követni, s ne akarna egy, az „állati testtől” eltérő testet alkotni magának.

Igen, De nem ez a kérdésem!

De a halál után ez véget ér.

Véget.

Biztosan véget ér.

Következésképp, ez pocsékolás. Vigasztalásul azt mondogatják nekünk: „Nem, a halál nem pocsékolás, mert minden az általános munkába megy.” Ez nem igaz! Ez nem igaz, a halál színtiszta pocsékolás.

Ez igaz a mentális vagy a vitális szinten, de a fizikain nem.

A fizikai szinten ez színtiszta pocsékolás. Az elme és a vitális már egy másik ügy, ami nem érdekes: igen régóta tudjuk, hogy az ő életük nem függ a testtől – csak annyiban, hogy abban jelenjen meg. De ez egy másik ügy. Én a testről beszélek, engem ez érdekel: a test sejtjei. A halál pedig pocsékolás és kész!

Oui. Igen, az átalakulásnak egy életen belül le kell zajlania.

Oui.

Ez nem a következő életre szól, hanem egy életre, egy élettartamra. Sejtjeid tudati fejlődése nem öröklődik át egy újabb testbe – hacsak nem alkotsz egy újabb testet.

Ami azt jelenti, hogy mielőtt ez a test elenyészik, egy új teremtésnek már ott kell lennie.

Igen, vagy a saját tested kell átalakítanod, vagy pedig egy másik testet kell létrehoznod, valami más módon. De még az életed során.

Erről tökéletesen meg vagyok győződve.

Mindaz, amit elmondtunk, nagyon jól passzol az elmére és a vitálisra, mert ezek halhatatlanok. Legalábbis azok lehetnek; megvan a lehetőségük a halhatatlanságra. Míg a fizikai lény számára a következő lehetőségre van szükség: a sejtek egy bizonyos, minőségi rétege képes kell, hogy legyen arra, hogy lehetővé tegye, hogy a test formája más legyen (a forma képes változni, állandóan változik, soha nem ugyanaz), de a sejtek közötti tudatos kapcsolatok megmaradjanak a réginek és folyamatosnak.³

De ez nem lehetetlen!

Ez nagyon is lehetséges, de meg kell tanulnunk, hogyan csináljuk!

Nos, igen! De nincs értelme magunkat azzal vigasztalni mondván, "Következő életben a következő életben", mert a következő életben mindezt újra meg kell csinálni!

Mindent újra meg kell csinálni, újra és újra. Ez borzalmas!

Kétségtelen, az Átalakulónak még életében kell végrehajtania az átalakulást.

Szóval, nem akarok pesszimista lenni, de ha halál lesz a vége, akkor elvesztegetem az egész munkámat!

Természetesen nem a tudatosságra vonatkozólag: mindaz, ami tudattal bír, tudatos marad mindörökké – de a test sejtjeit illetően a munkát újból a nulláról kell kezdeni.

Legfeljebb lehet, hogy van egy nagyszerűbb új képesség.

Hogyan?

Amikor újra megszületsz, az elméd fejlettebb, a vitálisod fejlettebb, nos, a fizikai tudatosság alkalmasabb lesz a munka újbóli elvégzésére.

Feltéve, hogy a por megtartja a tudatosságát – de nem tartja meg.

Nem, kétségtelen, hogy a munkát egy életen belül kell elvégezni!

Természetesen!

Nos, Sri Aurobindo azt mondta, hogy a munka elvégzéséhez minimum 300 év szükséges. Még mindig messze vagyunk tőle!

Az embernek az az érzése, hogy ez nem annyira azon múlik, hanem azon, hogy a világ vagy a körülmények nem állnak készen, és hogy amikor a körülmények megfelelőek lesznek, ez talán nem lesz egy „hosszan elnyújtott munka”, talán csak egy villanás, és lezajlik – talán csak a megfelelő pillanatra vár.

(hosszú csend)

Nos, majd meglátjuk.

Egy materializáló erő irányába mutatna mindez?... De azok a materializálódások nem permanensek, nincs folytonosságuk.

Bár Sri Aurobindo nem „materializálódás”-ról beszél, hanem átalakulásról.

(csend)

Nos. Majd meglátjuk.

Akárhogy is, minden Tőled függ.

Köszönöm! (nevet) Köszönöm a felelősséget!

(csend)

De a sejtek már most is fejlett dolgok, hiszen ők az ÉLET egyik formája az Anyagban. Ők egy létforma, nem pusztán tehetetlen anyag…

Tudod, amíg azok a dolgok mind a pszichológiai síkon vannak, a helyzet nagyon kényelmes. Kényelmes olyan értelemben, hogy nálad a kulcs, de nemcsak a kulcs a megértéshez, de a kulcs a tettekhez is – amíg azon a síkon maradsz. De amint nagyon anyagivá válik, azt érzed, hogy nem tudsz ABSZOLUTE semmit, hogy azzal, amit ők tudnak, még semmit nem találtak meg – vagy megtalálták volna annak módját, hogyan lehet életre kelteni a puszta, tehetetlen anyagot? … Nem hallottam róla.

Néhányan azt állítják, megtették.

Ááh!

(csend)

És akkor, ez volna a különbség a finomabb fizikai és a fizikai között. A halhatatlanság a finom fizikaiban tökéletesen nyilvánvaló: nem csupán könnyű elképzelni, hanem tény; de az ÁTJÁRÓ?... Az átjáró, amely a legtöbb ember számára átvezet az ébredező tudatból az alvó tudatba, és az alvó tudatból vissza az ébredőbe… A legkonkrétabb élmény, amiben már volt részem, olyan volt, mintha egyszer ide lépnék, aztán meg oda. Még mindig van lépés; még mindig van „ide” és „oda” (oda-vissza mozdulat).

De ez a finom fizikai nagyon, nagyon konkrét, abban az értelemben, hogy a dolgokat újra ugyanazon a helyen találod, és azonos módon: ÉVEKKEL KÉSŐBB, találtam megint néhány helyet, ahol voltam, bizonyos kis "belső" különbségekkel, ha szabad így mondanom, de a dolog, például egy ház vagy egy táj, ugyanaz maradt, kis különbségekkel az elrendezettségben - amint vannak az életben. Amúgy van egy folytonosság, egyfajta állandóság.

(csend)

De ha teljesen őszinték akarunk lenni, nem akarjuk bolonddá tenni magunkat, és nem elégszünk meg a látszatmagyarázatokkal, fel kell ismernünk, hogy nem tudunk semmit. Az összes élményem azokkal az emberekkel akik elhagyják testüket, minél több van, annál több... a rejtélyes is. Például nem is olyan régen, volt egy élményem L.-hölggyel. Mielőtt hivatalosan meghalt, azon az éjszakán, odajött hozzám teljesen konkrét módon: letelepedett, és nem akart elhagyni - bárhová mentem követett. Úgy tűnt, ragaszkodik hozzám, beszélget velem, kérdéseket tesz fel - hivatalosan ő még mindig életben van. És ott volt valami magas lény (ezek a lények csatlakoznak halálhoz; nem tudom a pontos nevét, a hagyományoktól kaptak mindenféle neveket - ezeket a dolgokat, egyáltalán nem tudom elméletileg sem). Ez alkalommal, egy efféle lény volt ott, és olyan volt, mintha ő adott volna engedélyt L.-nek, hogy ott legyen egy bizonyos ideig, mintha ő lenne a felelős aki elviszi amikor eljön a pillanat (mindezt szavak nélkül, de "érthetően"). Aztán azt mondta nekem L. (miután szó szerint hozzám "ragadt": nem tudtam csinálni semmit többé, elvette minden időmet), azt mondta: "Szerettem volna életben hagyni a testem..." (Nem emlékszem pontosan, Darshan nap volt, november 24.-én vagy augusztus 15.-én, ám ha augusztus 15.-én volt, akkor 14.-én látogatott meg. Így feleltem neki, "Figyelj, ma nem 15.-e van; ha ki akarsz lépni 15.-én, akkor menj vissza most." Így tudtam megszabadulni tőle, tudod ez annyira valóságos volt mint amikor valaki van a szobánkban és nem tudunk megszabadulni tőle. Végül, néztem, hogy a magas egyén, aki ott állt teljesen békésen és szinte közömbösen (olyan volt ott, mint egy aktív engedély), és én... én nem mondtam, hanem "kommunikáltam" neki, hogy talán itt az ideje, hogy elvigye. És prrt! elment azonnal - a magas egyén várta a rendelésemet. Mindez a részemről nem egyezik semmilyen aktív tudással: ez csak úgy megtörtént. És amikor L.visszajött a testébe reggel, azt mondta a körülötte váróknak "az éjszakát Anyával töltöttem, vele voltam, nem hagytam el, visszaküldött, de most megyek vissza hozzá". Erről számoltak be reggel. Néhány órával később, L. meghalt. Így a egyezés kiváló, minden egybevág. De a szándéka az volt, hogy ne hagyjon el engem a halála után (az éjszaka azzal az elképzeléssel jött, hogy meghalt és hogy elhagyott engem). Nos, miután tényleg meghalt, nem kaptam semmilyen jelet tőle !

Ezért kérdeztem magamtól: "tényleg van egy különbség a tudatosságban aközött az idő között amikor élet van a testben és aközött amikor elmegyünk?" Ez probléma volt számomra napokig.

Így állnak a dolgok, érted!

És minél többször megyek bele a részletekbe, annál inkább én... Mindjobban érzed: NEM-TUDOK-SEMMIT. Amit az emberek "tudásnak" hívnak, ami meghatározni, szabályozni és szervezni akarja a dolgokat -, már nem ér SEMMIT.

(csend)

Évről évre hozza közelebb bizonyosságot, hogy nem tudunk semmit; és mégis, a tudatosság folyamatosan növekszik, és növekszik... Minden ÉLŐ tudatossággá válik, minden dolog kisugározza saját tudatosságát, és annak következtében létezik. Például, egy másodperccel mielőtt az óra ütne, vagy valaki belépne a szobámba, vagy egyáltalán megmoccanna, én már tudom a tudatosságban… És ezek nem mentális dolgok, mechanikusak, és mégis a tudatosság jelenségei: ÉLŐ dolgok, és ELMONDJÁK neked, hol vannak, hol helyezkednek el. Kicsi, mikroszkopikus jelenségek az élet egy új módját alkotó egész világa, ami a tudatosság termékének tűnik, átlépve azt, amit „tudásnak” hívunk. Ez valami, aminek semmi köze a tudáshoz vagy gondolathoz.

Vannak hullámzások, pillanatok, amikor jobban jelen van, és pillanatok, amikor kevésbé; hogy pontos legyek: vannak olyan pillanatok, amikor aktív és olyan pillanatok, amikor nem. És ha van egy időszak, amely alatt nem aktív, amikor újra kezdődik, az akkor egy magasabb fokozat, vagyis intenzívebb és világosabb. Az egész dolog nyilvánvalóan egy fejlődés folyamatát követi. Ez egyfajta... a szó tudatosság lehet a hozzá legközelebb; ez nem egy észlelés, amely még mindig az elméhez tartozik, ez egyfajta látás jelensége. És abszolút jellegű. Például, néha-néha hallom, hogy az emberek egyik vagy másik dologról beszélnek, és azt mondják „így lesz, és úgy lesz”; ez azonnal beindítja bennem a dolog egyfajta tapintó látását (hogy is mondjam?...). Olyan, mint a látás és a tapintás, és egyikük sem, és mindkettő együtt: a dolog, amint VAN, ez AZ és megdönthetetlen. És eddig még soha nem volt semmilyen ellentmondás.

Bármiféle mentális tényezőtől mentes tudatosság. És oly tiszta! És oly aprólékosan pontos, mint egy közvetlen kapcsolat a dologgal – amint van.

Az élet egy másik módja.

És tudatában vagyok, hogy ha nem vagyok abban az állapotban, nagyon hiányzik. Egy automatikus megjelenés kell, mégis, éppen ellenkezőleg, a tudatosság teljesen akut, annak a tökéletes távoli ellentéte. Abban az állapotban a tudatosság annyira, annyira éber, éber, éber - de nem mentalizált, mentális zavarok nélküli.

Ám mindez a pszichológiai síkhoz tartozik, ami nagyon kényelmes. Amint leérsz az Anyaghoz … érzed, hogy a rád váró munka végtelen! Érzed, hogy nem haladsz előre, és még azt sem tudod, mit is kellene tenned, hogy előre haladj. És amikor ez a helyzet nagyon akuttá, feszültté válik, változatlanul van egy élményem, ám azzal az érzéssel együtt, hogy Ő nevet rajtam, viccelődik, csúfolódik velem: „Te még csak egy gyerek vagy, még mindig szükséged van játékokra!” Így jó kislány vagyok. Ez egyértelműen egy átmeneti időszak – csak végeérhetetlen! Ha elkezdek gondolkodni és felidézni, mit is mondott Sri Aurobindo – nos, ő azt mondta, hogy 300 évbe telik… Van időnk várni, nem kell sietnünk.

Csak egy a bibi: se hatalom iránti érzéked nincs, sem tudásod, sem érzéked a lazításhoz – örökké a testedbe kapaszkodsz, hogy semmi ne történjék vele. Amint élményben van része, ahogy volt is a minap,⁴ az megrázólag hat rá.

Semmit sem tudunk, semmit, de semmit. Minden szabály... Természetesen a belső élmény és a belsőnk nagyon nemesek, ez nem kérdés. De az a fajta feszültség, nyomás minden percben, minden mozdulatodon… Tudod, PONTOSAN azt tenni, amit tenned kéne, pontosan azt mondani, amit mondanod kellene – a pontos dolog minden mozdulatban… Mindenre figyelned kell, feszülten kell ügyelned mindenre: ez egy állandó, állandó feszültség. Vagy ha a másik hozzáállást választod, bízol az isteni Kegyelemben, és hagyod, hogy az Úr gondoskodjon mindenről, nincs-e ott a kockázat, hogy mindez véget ér, amikor a test elporlad? Racionálisan persze tudom, de a testnek is tudnia kell!

Ha van valaki, aki megcsinálta a kísérletet, és természetesen bölcsességgel bír, ez olyan egyszerű! Azelőtt, amikor ott volt a legkisebb nehézség, nem is kellett mondani semmit, Sri Aurobindonak, és mindent elrendeződött. Most én vagyok az, aki végzi a munkát, senkihez sem fordulhatok, senki sem csinálta még! Ezért ez is egy további feszültség.

El sem tudjuk képzelni – nem tudjuk elképzelni, milyen kegyelem az, hogy ha van valaki, akire rábízhatod magad teljesen! Aki által hagyhatod magad vezetni anélkül, hogy kutatnod kellene. Volt, hogy nagyon, nagyon is tudatában voltam ennek ameddig Sri Aurobindo itt volt. És amikor elhagyta a testét, az egy rettenetes összeomlás... Nem tudjuk elképzelni. Valaki akire hivatkozhatunk teljes bizonyossággal, hogy amit mond, az igazság.

Nincs járható ösvény, ki kell taposni!

¹ Reader's Digest, 1964. augusztus: “Élő sejtek belső tere,” Rutherford Platt.-tól. _(vissza)

² Az első mondat leirata meglehetősen pontatlan. _(vissza)

³ Az utolsó mondat leirata pontatlan. _(vissza)

⁴ Amikor a test tudatosságának központja elmozdult. _(vissza)

Az Anya

Agendája

103. Vivekánananda, a Szannjászát¹ magasztalva, azt mondta, hogy az egész indiai történelemben csak egy Dzsanaka² volt. Nem igaz, mert Dzsanaka nem egyetlen egyénnek a neve, hanem az önmagukat uraló királyok egy dinasztiája és egy ideálnak a diadalmas kiáltása.

104. Az összes okkersárgába öltözött Szannjaszinok százezrei közül hány tökéletes? A kevés megvalósítás és a sok megközelítés az, ami igazol egy ideált.

105. Tökéletese Szannjaszinoknak a százai léteztek, mert széles körben hirdették, és sokan gyakorolták a Szannjászát; ugyanez legyen az eszményi szabadsággal, és akkor sok száz Dzsanakánk lesz.

106. A Szannjászának van formális viselete és vannak külső jelei; ezért az emberek azt hiszik, könnyen fel tudják ismerni; de egy Dzsanaka szabadsága nem hirdeti magát, és a világ ruháját viseli; jelenlétét nem ismerte fel még Nárada³ sem, mintha vak lett volna.

107. Nehéz a világban lenni szabadon, és mégis a mindennapi emberek életét élni; de mivel nehéz, ezért meg kell kísérelni és meg kell valósítani.

Olyan nyilvánvalónak tűnik!

Nyilvánvaló, de nehéz is.

Látod, ahhoz hogy szabaddá válj az összes kötődéstől, nem azt jelenti, hogy menekülnöd kell a kötődési lehetőségek elől. Mindazok, akik hangsúlyozzák az aszkétaságukat nem csak elmenekülnek, hanem még a többieket is figyelmeztetik, nehogy megpróbálják!

Számomra úgy tűnik, annyira nyilvánvaló. Amikor úgy érzed el kell menekülnöd egy dolog elől, ahelyett, hogy megtapasztalnád, azt jelenti, még mindig azon a szinten vagy, nem fölötte.

Minden, ami kiküszöböl és csökkent vagy mérsékel, az nem szabadít meg. A szabadságot az élet és az érzések teljességében kell megtapasztalni.

Ebben az összefüggésben volt egy teljes tanulmányi időszakom ebben a témában, a tisztán fizikai szinten... Ahhoz, hogy fölé emelkedj minden hiba lehetőségnek, hajlamos vagy kiküszöbölni az alkalmakat a hibázásra; például, ha nem szeretnél kimondani szükségtelen szavakat, abbahagyod a beszédet. Emberek, akik némaságot fogadtak azt képzelik, hogy az ellenőrzést ad a beszéd felett - ez nem igaz! Csak az alkalmat szünteti meg, hogy beszéljenek, és így, hogy szükségtelen dolgokat mondjanak. Az étellel, ugyanaz a probléma: hogyan lehet éppen csak annyit enni, amennyi szükséges? Abban az átmeneti állapotban amelyben vagyunk, többé már nem akarjuk ezt az állati életet élni, amely csak az anyagcserén és az ételen alapul, de ostobaság lenne azt hinni, hogy elértük azt az állapotot, amikor a szervezet egyáltalán élni tud minden élelem nélkül (mindazonáltal, már létezik egy nagy különbség, mivel próbálják megtalálni a táplálék lényegét az élelmiszerekben annak érdekében, hogy csökkentsék mennyiségüket); de a természetes tendencia a böjtölés - ami egy tévedés!

A helytelen cselekedettől való félelem miatt nem teszünk tovább dolgokat; a helytelen beszédtől való félelem miatt nem beszélünk tovább; az evés élvezetétől való félelem miatt nem eszünk tovább - ez nem a szabadság, ez egyszerűen a megnyilvánulást csökkenti minimálisra. És természetesen a végeredmény a Nirvána. De ha az Úr csak a Nirvánát akarná, nem lenne más csak Nirvána! Ő nyilvánvalóan minden ellentétek együttélését képzeli el, és Számára ez kell legyen egy teljességnek a kezdete. Így természetesen, ha úgy érzed arra vagy szánva, akkor választhatod az Ő megnyilvánulásaiból csak az egyiket, azaz a megnyilvánulás hiányát. De ez még mindig egy korlát, és nem ez az egyetlen út megtalálni Őt, egyáltalán nem!

Ez egy nagyon elterjedt tendencia, amely valószínűleg egy régi sugalmazásból ered, vagy talán szegénységből, tehetetlenségből: hogy csökkentsen és kisebbítsen - csökkentse az egyén szükségleteit, csökkentse az egyén tevékenységét, csökkentse az egyén szókincsét, csökkentse az egyén táplálékát, csökkentse az egyén aktív életét, és minden annyira szűkös lesz! Az arra irányuló törekvésedben, hogy ne kövess el hibákat, annak lehetőségét zárod ki, hogy elkövethesd azokat - ez nem gyógymód.

Ám a másik út sokkal-sokkal nehezebb.

Igen, gondolok például azokra, akik nyugaton élnek, akik élik a nyugati életet: ők állandóan munkával vannak elárasztva, találkozókkal, telefonokkal... nincs egy percük se, hogy megtisztítsák ami állandóan rájuk zúdul, és hogy összeszedjék magukat. Ilyen körülmények között hogyan tudnak szabad emberek lenni? Hogyan lehetséges ez?

Ez a másik véglet.

(csend)

Nem, a megoldás az, hogy kizárólag az isteni impulzus alapján cselekedj, kizárólag az isteni impulzus alapján beszélj, kizárólag az isteni impulzus alapján étkezz. Ez az, ami nehéz, mert természetesen azonnal összetéveszted az isteni impulzust a személyes impulzusaiddal.

Ez volt - szerintem - az összes apostol lemondásának eszméje: megszüntetni mindent, ami a kívülről vagy alulról jön, annak érdekében, hogy ha valami felülről megnyilvánul, olyan állapotban légy, hogy fogadni tudd. De a kollektív szempontból, ez egy olyan eljárás, amely több ezer évet vehet igénybe! Az egyén szempontjából, ez lehetséges; de akkor érintetlenül meg kell tartania azt a törekvést, hogy fogadja az igazi impulzust - nem a teljes "megszabadulásra" irányuló törekvést, hanem a Legfelsőbbel való teljes AKTÍV azonosulásra való törekvést, más szóval, csak azt akarni, amit Ő akar, csak azt tenni, amit Ő akar, csak Rajta keresztül, Benne létezni.

Tehát a lemondás eljárásával lehet próbálkozni, de ez annak a módszere, aki el akarja vágni magát másoktól. És létre jöhet-e ebben az esetben egy szerves egység... ? Nem úgy tűnik nekem, hogy ez lehetséges.

Jelentősen segíthet, ha nyilvánosan bejelented, hogy mit szándékozol tenni. Ez lehetőséget teremt a kifogásoknak, megvetésnek, konfliktusoknak, de ezt a nyilvános "elvárást", úgymond messzemenően kompenzálja az, amit mások tőlünk elvárnak. Bizonyára ez volt az oka az összes ruhának is: ezt az emberek tudomására hozni. Nyilvánvaló, hogy magadra zúdítod így néhány ember megvetését és rosszakaratát, és vannak mindazok, akik úgy érzik: "Tartózkodnom kell ettől, nem lehet semmi közöm hozzá, ez nem az én gondom."

Nem tudom miért, ez mindig hencegésnek tűnt a számomra - lehet, hogy nem az, és bizonyos esetekben tényleg nem az, de ez mégis egy módja elmondani az embereknek, "Ah! Ez vagyok én." És ahogy mondtam, ez segíthet, de vannak hátrányai.

Ez még mindig gyerekes dolog.

Mindezek a dolgok módszerek, szakaszok az úton, de... az igazi szabadság mindentől való megszabadulás - beleértve az összes módszert is.

(csend)

Ez korlátozás, beszűkítés, míg a Igaz Dolog virágzás, kiszélesedés, azonosulás mindennel.

Amikor degradálod és csökkented és csökkented önmagad, akkor nem érzed, hogy elveszíted önmagad, ez elveszi a félelmet attól, hogy elveszíted magad - valami szilárddá és tömörré válsz. Ám a kiterjedés módszere - a maximális kiterjedésé - ott, kell hogy... nem szabad félned, hogy elveszíted önmagad.

Ez sokkal nehezebb.

Mit szeretnél mondani?

Azon tűnődtem, valójában hogyan lehet ezt megtenni egy olyan külső világban, amely folyamatosan elnyel.

Ah, válogatnunk kell és választanunk.

Természetesen a kolostorok, a visszavonulás az erdőbe, vagy barlangokba menekülés, szükségesek a modern hiperaktivitás ellensúlyozásához, és mégis ezekből ma kevesebb van, mint egy-két ezer évvel ezelőtt. De úgy vélem, ez a megértés hiányából volt és nem tartott sokáig.

Egyértelműen a túl sok tevékenység az, ami szükségessé teszi a túl sok mozdulatlanságot.

De hogyan lehet megtalálni a módját annak, hogy mivé kell válnod a hétköznapi körülmények között?

Annak a módját, hogy ne essünk egyik túlzásba sem?

Igen, normálisan élni, szabadnak lenni.

Mon petit, ezért kezdtük el az Ashramot! Ez volt az elképzelés. Mert amikor Franciaországban voltam, mindig kérdeztem magamtól, "Hogy lehet az embereknek idejük arra, hogy rátaláljanak önmagukra? Sőt, akár arra hogyan lehet idejük, hogy megértsék a módszert, ami megszabadítja őket." Szóval azt gondoltam: kell egy hely, ahol az anyagi szükségletek elégségesen teljesülnek ahhoz, hogy ha valóban szabaddá akarod tenni magad, akkor megteheted. Ezen elképzelés alapján alakult meg az Ashram, nem máson: ez egy olyan hely, ahol az emberek létfenntartáshoz szükséges eszközei elegendők ahhoz, hogy idejük legyen az Igaz Dologra gondolni.

(Anya mosolyog) Az emberi természetben a lustaság oly módon átvette a törekvés helyét - (nem mindenkire jellemzően, de egyébként általánosságban) és a megengedés vagy szabadosság a szabadság helyét - hogy az még inkább bizonyítja, hogy az emberi fajnak át kell mennie egy kemény időszakon, mielőtt készen állna arra, hogy rabszolgaságától még őszintébben eltávolodjon az aktivitás felé.

Az első tétel valóban hasonló ehhez: "Végre megtalálni a helyet, ahol tudok koncentrálni, megtalálom önmagam, igazán élek, anélkül, hogy anyagi dolgokon aggódnék..." Ez az első törekvés (sőt, még azon az alapon is, hogy a tanítványokat - legalábbis az elején - úgy választottuk), de ez nem volt tartós. Dolgok könnyűvé válnak, így elengeded magad. Nincsenek erkölcsi korlátok, így ostoba dolgokat teszel.

De még csak azt sem lehet mondani, hogy hiba volt a toborzás - csábító lenne elhinni, de ez nem igaz, mert a toborzást meglehetősen pontos és világos belső jegyek alapján végeztük... Ezt talán a belső hozzáállás vegyítetlenségével nehéz tartani. Pontosan ez az, amit Sri Aurobindo akart, és megpróbált; ő szokta mondani: "Ha találok száz embert, az elég lesz a célom eléréséhez."

De nem volt száz sokáig, és azt kell mondanom, hogy amikor száz lett, akkor már vegyes volt.

Sokan jöttek, vonzotta őket az Igaz Dolog, de... az ember ellankad. Más szóval, lehetetlenség szilárdan megmaradni az igazi állapotban.

Igen, azt vettem észre, hogy a világ rendkívül nehéz külső feltételei közepette a törekvés sokkal intenzívebb.

Ugye!

Ez sokkal intenzívebb, ez majdnem élet és halál kérdése.

Igen, ez az! Ez azt jelenti, hogy az ember mindig olyan durva, hogy szüksége van a szélsőségekre. Ez az, amiért Sri Aurobindo azt mondta: ahhoz hogy igaz Szeretet lehessen, szükség volt a Gyűlöletre; igaz Szeretet csak a Gyűlölet nyomására születhet meg.¹ Ennyi. Nos, el kell fogadnunk a dolgokat, ahogy vannak, és meg kell próbálnunk tovább menni, ez minden.

Valószínűleg ezért van olyan sok nehézség (halmozódnak itt a nehézségek: a jellem problémái, az egészség problémái és a körülmények problémái), ez azért van, mert a nehézségek indíttatására ébred fel a tudatosság.

Ha minden egyszerű és békés, akkor elalszol.

Így magyarázta Sri Aurobindo is a háború szükségességét: békében, az emberek elpuhulnak. Ez nagyon rossz dolog.

Én nem mondom, hogy nagyon szépnek találom, de úgy tűnik, így kell lennie.

Alapvetően ez az, amit Sri Aurobindo is mond az Isten Órájában: ">"Ha birtoklod az Erőt és a Tudást, és nem ragadod meg a lehetőséget, nos ... akkor jaj neked."

Ez egyáltalán nem bosszú, egyáltalán nem büntetés, ez csak annyit tesz, hogy magadra vonsz egy szükségszerűséget, az erőszakos impulzus szükségességét - annak szükségét, hogy válaszolj az erőszakra.

(csend)

Ez egy olyan élmény, amelyet egyre világosabban tapasztalok: ahhoz, hogy az igazi isteni szeretettel való kapcsolat képes legyen megnyilvánulni, azaz, hogy szabadon kifejezhesse magát, szükség van egy KÉPESSÉGRE a lényekben és a dolgokban... ami még nem létezik. Ellenkező esetben, minden szétesik.

Vannak jelei nagyon meggyőző részleteknek, de természetesen, mivel azok "részletek", vagy nagyon személyes dolgok, nem tudok beszélni róluk. De az ismételt tapasztalatok bizonyítéka vagy bizonyítékai alapján, azt kell mondanom: amikor a Tisztaságnak ez a Képessége - egy csodálatos erő, amire nincs szó - kezd teljes mértékben, szabadon megnyilvánulni, úgy tűnik hogy nagyon sok minden azonnal összeomlik: nem tud fennmaradni. Nem tudnak fennmaradni, feloldódnak. Akkor... akkor minden leáll. És ez a leállás, amiről azt gondolhatjuk, hogy kegyvesztés, éppen ellenkezőleg, egy végtelen Kegyelem!

Csupán annak a különbségnek a mindig csak épphogy konkrét és kézzelfogható érzékelése, amely ezen Rezgés és a között a rezgés között van, amelyben általában és majdnem folyamatosan élünk, csupán annak a gyengeségnek felismerése, amelyet én émelyítőnek hívok - ez tényleg az émelygés érzését kelti - elég ahhoz, hogy mindent megállítsunk.

Csak tegnap, ma reggel... vannak olyan hosszú pillanatok, amikor az Erő megnyilvánul, majd hirtelen, van egy Bölcsesség - mérhetetlen Bölcsesség - amely mindent ellazít egy tökéletes nyugalomban: "Aminek lennie kell, az lesz, annyi időbe telik, amennyibe telik." Akkor minden rendben van. Ezzel minden azonnal rendben van. Azonban a Ragyogás elmúlik.

Csak türelmessé kell válnunk.

Sri Aurobindo is írta: "Törekedj intenzíven, türelmetlenség nélkül." A különbség az intenzitás és a türelmetlenség között nagyon finom (minden a vibrációnak a különbsége), ez finom, de ez teszi a teljes különbséget.

Intenzíven, de nem türelmetlenül... Ennyi: ez az állapot, amiben lennünk kell.

És akkor, egy hosszú, nagyon hosszú ideig meg kell elégedjünk a belső eredményekkel, vagyis a személyes és egyéni reakciók eredményeivel, a világ többi részével való belső kapcsolatok eredményeivel, és nem remélhetjük vagy akarhatjuk, hogy a dolgok az anyagi szinten túl hamar megvalósuljanak. Mert a sietséggel az emberek általában késleltetik dolgokat.

Ha így állnak a dolgok, akkor így állnak.

Mi - úgy értem az emberek, - zaklatott életet élünk. Ez egyfajta félig tudatos érzése életük rövidségének, nem gondolnak rá, de félig tudatosan érzik azt. Így örökké igénylik, hogy az egyik dologtól, - gyorsan, gyorsan, gyorsan - egy másikig menjenek, hogy egy dolgot gyorsan megcsináljanak azért, hogy menjenek tovább a következőhöz, ahelyett, hogy minden dolgot annak örökkévalóságában éljenek meg. Nekünk örökké arra van szükségünk, hogy előre, előre, előre menjünk... és elrontjuk a munkát.

Ezért egyesek azt hirdették, hogy az egyetlen fontos pillanat a jelen pillanat - amely nem igaz a gyakorlatban, de lélektani szempontból, igaz kell legyen. Más szóval, éljünk minden percben a lehető legnagyobb mértékben a lehetőségünkkel, előrelátás vagy akarás vagy elvárás, illetve a következő pillanat előkészítése nélkül. Mert mi örökké egy rohanásban-rohanásban-rohanásban vagyunk... és mindent helytelenül csinálunk. Egy belső feszültségben élünk, ami teljesen hamis - teljesen hamis.

Mindazok, akik próbáltak bölcsek lenni, mindig azt mondták, hogy (ahogy a kínaiak és, az indiaiak hirdették): élj az örökkévalóság érzésével. Európában is azt mondták, szemléld az eget, a csillagokat, azonosulj a végtelenségükkel - amelyek téged mind kiterjedté és békéssé tesznek.

Ezek módszerek, de nélkülözhetetlenek.

És ezt megfigyeltem a szervezet sejtjeiben: ők úgy tűnik, örökké sietnek, hogy megtegyék, amit meg kell tenni, mert attól félnek nem lesz idejük rá. Tehát semmit sem tesznek megfelelően. Ügyetlen embereknél (vannak emberek, akik mindenbe belebotlanak, gesztusaik nyersek és otrombák) nagyfokú ez a dolog, ez a fajta sietség, hogy gyorsan, gyorsan, gyorsan csináljanak meg dolgokat... Tegnap valaki reumás fájdalmakra panaszkodott a hátában és azt mondta nekem, "Ó, rengeteg időt elvesz, hogy ilyen lassan csinálom a dolgokat!" Azt mondtam neki (Anya nevet): "Na és?" Nem volt boldog. Ha fájdalmad van és panaszkodsz, akkor puhány vagy, ez minden, de amikor azt mondod: "Annyi időt elpazarolok azzal, hogy ilyen lassan csinálom a dolgokat!" az nagyon világosan képet ad arról a sietségről, amelyben az emberek élnek; - átszáguldanak az életen... hová?..., hogy egy csattanással végezzék!

Mi a haszna?

(csend)

Alapvetően ezeknek az aforizmáknak az a tanulsága, hogy sokkal fontosabb LÉTEZNI, mint hogy mások lássák, hogy létezel, - élned kell, nem tettetni azt -, és hogy sokkal fontosabb teljesen, őszintén és tökéletesen felismerni egy dolgot, mint másokkal tudatni, hogy a felismerés folyamatában vagy!

Ez ugyanaz a dolog újra: ha úgy érzed, hogy szükséges mondani, hogy mit csinálsz, azzal a cselekedeted felét tönkreteszed.

És mégis, ezzel egy időben, ez segít neked, hogy felmérd, és pontosan tudd, hol állsz.

Ez volt Buddha bölcsessége, amikor azt mondta: "A középút": nem túl sokat erről az oldalról, nem túl sokat arról az oldalról, ne ess le ezen az oldalon, ne ess le azon az oldalon - egy kicsit mindenből, és kiegyensúlyozottan... de TISZTA út.

Tisztaság és az őszinteség ugyanaz a dolog.

¹ szannyásza: abbahagyás; (életről és cselekvésről való) lemondás _(vissza)

² Dzsanaka: Mithila királya az Upanishadok idejében, akit spirituális tudása és isteni felismerései miatt ünnepeltek, bár hagyományos földi életet élt. _(vissza)

³ Narada: egy vándorló bölcs, aki a vina-t munkáját végezve jár-kel. Halhatatlan, mint az istenek, akkor jelenik meg a földön, amikor csak óhajtja. Már az Upanishadok idején említést tesznek róla. _(vissza)

⁴ Lásd Aforizmák 88-92. _(vissza)

Az Anya

Agendája

Nincs EGYETLEN Avatár sem aki itt maradt – mind elmentek. Vagy pedig jól elrejtőztek, mert … Soha senki sem találkozott valamelyikükkel. Vannak olyan emberek akik elmennek keresni őket, de senki sem találkozott velük. És halálukról is már sokat beszéltek és gyakran úgy tűnik, hogy igen fontos szerepet játszottak.

Hogy érted ezt, hogy még soha senki sem találkozott velük?

Fizikai szempontból.

Látod, azt mondják, hogy Shiva élt a földön, hogy Krishna élt a földön. Ami Buddhát és Krisztust illeti, tudjuk éltek a földön – elég nagy hűhót kavartak! Az emberek még inkább lármát csaptak Krisztus halálából mint az életéből. Ami Buddhát illeti, ő meggyőzte magát, hogy elmenjen örökre (habár ténylegesen nem tette meg) De a többiek…? Az emberek természetesen mesélik Krishna halálának a történetét, de sok történet kering és persze sok történet születik.