Az Anya

Agendája

Amikor egy súlyos döntést kell meghozni, honnan tudhatja az ember, hogy melyik irányban várja az igazi végzete? ¹

Nem egy végzetünk van, hanem számos.

Ezek mindegyikének joga van újraegyesülni a legfelsőbb Eredetével, bármi is annak a helye a világ rendjében. Ez az ajándék, amit az Isteni rész adott az anyagnak, és ez az igazi végzeted! És ez egy különleges ajándék, ami a Földnek adatott. Más világokon ez nem létezik. Ugyanakkor, mindegyiknek külön, egyedi szerepe van a megnyilvánulásban, mely szerepet a Legfelsőbb határozza meg, de ugyanez a szerep különböző szinteken létezhet, attól függően, hogy „az”, ami benned rejlik, milyen evolúciós fokon van. Ha „az” benned még mindig nagyon fiatal, akkor a megvalósulásod lehet abszolút, és hatékonyan képes lehetsz újra egyesülni a Legfelsőbbel, de a megvalósulás tere a Földön igen korlátozott lesz, nagyon kicsiny. A függőleges sík mentén talán képes leszel közvetlenül megérinteni a Legfelsőbb Tudatot, kicsinységed ellenére, de a vízszintes síkon a megvalósulásod mértéke végtelenül kicsi lesz! Példaként említhetjük Maheshwari-t, a Nagyság és Minden Bölcsesség Anyjának esetét. Az Anya eme aspektusa különböző formákat ölt, „annak” evolúciós foka alapján benned: lehet egy egyszerű kis csoport vezetője, vagy királynő, vagy császárnő. Benne lesz a csoportvezetőben éppúgy, mint a császárnőben, ám a megvalósulás tere, területe nyilván egész más lesz.

Ily módon, e függőleges vonal mentén, ami elvezet a te isteni Eredetedig, számtalan külső végzeted, sorsod lehet a fejlődési állapotodtól függően. A jóga a dolgok felgyorsítására törekszik, de ez nem mindig lehetséges, mivel néhány pszichológiai kombináció a lényben csak tapasztalás útján fejleszthető ki. E tapasztalat kialakulásának ideje lehet néhány élet, néhány év, néhány hónap vagy néhány perc is.

Amikor a legfelsőbb tudatosságból látható, az összes végzet és sorsbéli lehetőség kibontakozása, az valami végtelenül érdekes dolog! Például vannak megalomániával vádolt lények, csak mert nekik nagy-nagy terveik és merész elgondolásaik vannak, melyek nem mindig vágnak össze a Világ jelenlegi lehetőségeivel. Leggyakrabban ez egyszerűen az ítélőképesség hiánya részükről, a tudás hiánya. Valóban kapcsolatba léptek egy magasabb igazsággal, valamivel, ami valószínűleg a sorsuk egy jövőbeni fázisának felel meg. (Emiatt annyira erős a meggyőződésük.) De az ítélőképesség hiányán keresztül nem látják, hogy ennek az igazságnak még nem jött el az ideje, hogy a körülmények még nem állnak készen, vagy, hogy a körülmények, melyek között születtek, megakadályozzák, hogy megvalósítsák, végrehajtsák azt, amit igaznak éreznek. Van egy hézag az igazság egy látomása és jelenlegi megvalósítási lehetőségei között. De ezeket a nagyszerű álmokat nem szabad letörni, mivel ez a saját jövőd egy darabkájának kiirtása lenne. Mindenek felett el kell utasítanunk, hathatósan tiltakoznunk kell, a nyárspolgári gondolkodás visszataszító erkölcsisége ellen, ami azt mondja, hogy „soha semmi se változik”, e Sancho Panza-féle lapos és vulgáris józan paraszti ész ellen! Egyszerűen szólva: az embernek tudnia kell, hogyan várjon és dédelgesse az Álmait hosszú ideig.

Összegezve azt mondhatjuk el: nincs két egyforma végzet az Univerzumban – nem lehet!

Mindenkinek a végzete elkerülhetetlenül beteljesedik, de minél közelebb van az ember az Istenihez, annál jobban felölti ez a végzet az isteni tulajdonságait.

¹ A következő beszélgetés emlékezetből lett leírva. Abban az időben nem voltak még magnóra rögzítve a beszélgetések, és Satprem, sajnos, úgy érezte, hogy helyes, ha kihagyja az összes személyes kérdést, hogy csak a "tanítás" maradjon. A "súlyos döntés" a kérdésben, az Ashram. elhagyására vonatkozik. _(vissza)

Az Anya

Agendája

(Az itt következő, 1958. március 19-i beszélgetés publikálásakor az Ashram “Bulletin”-ben, Anya hozzátett bizonyos kommentárokat, amelyeknek közvetlen kihatása van az előző beszélgetésre az Utolsó Ítéletről, és beletett egy egész bekezdésnyit az 1958. február végi beszélgetésből, ugyanerről a témáról.)

Egy dolog egyértelműnek tűnik: az emberiség elért egy olyan általános feszült állapotot – feszültség az erőfeszítésben, feszültség a tettekben, feszültség még a napi életben is – egy olyan túlzott hiperaktivitással, olyan általános nyugtalansággal, hogy fajunk, mint egész, úgy tűnik, elérte azt a pontot, ahol vagy át kell törnie a saját ellenállását, és sietnie előre egy új tudatosságba, vagy pedig visszamerülnie a homály és a tehetetlenség feneketlen mélységébe.

Ez a feszültség olyan teljes és általános, hogy valaminek nyilvánvalóan meg kell törnie. Ez így nem mehet tovább. Noha mindez biztos jele annak, hogy az erő, a tudatosság és a hatalom egy új princípiuma beszivárgott az anyagba, és saját nyomása által hozta létre ezt az akut állapotot. Kívülről nézve azt várnánk, hogy látjuk majd a régi megszokott eszközöket, melyeket a Természet használ, amikor felemelkedést akar előidézni; de itt van egy új jelenség, amely csak néhány kiválasztott emberben látható egyértelműen, jóllehet, még ez a kevés ember is meglehetősen szét van szóródva – e jelenség tehát nem egy pontra vagy egy helyre lokalizálódik a világban, hiszen a jelek a világ minden országában fellelhetők: a szándék arra, hogy találjanak egy új, magasabb, felemelő megoldást, erőfeszítést arra, hogy előre nyomuljanak egy hatalmasabb, körülölelőbb tökéletesség felé.

Bizonyos általánosabb, kiterjedtebb, kollektívebb természetű elképzeléseket dolgoznak ki és működtetnek a világban mostanság. S ez a kettő összejön: egy nagyobb és teljesebb lehetőség a pusztításra, és egy találékonyság, ami zabolátlanul növeli a katasztrófa lehetőségét, egy olyan katasztrófáét, ami sokkal súlyosabb lenne, mint ezelőtt bármikor. Ugyanakkor jóval elvontabb és átfogóbb elképzelések és szándékok születését is, vagy inkább manifesztálódását, amik, mikor meghallják őket, hatalmasabb, kiterjedtebb, teljesebb és tökéletesebb megoldást hoznak, mint ezelőtt.

Ez a közdelem, ez a konfliktus egy felfelé ívelő evolúció konstruktív erői, egy egyre tökéletesebb és istenibb felismerés, és az egyre több és több pusztító erő között – erőteljesen pusztítóak, ezek egy irányíthatatlan őrjöngés erői – egyre nyilvánvalóbbá válik, összetéveszthetetlenül láthatóvá, és ez egy olyan fajta verseny vagy harc, hogy ki éri el elsőként a célját. Valamennyi ellenséges, isteni-ellenes erő, a vitális világ eme erői, mintha mind leszálltak volna a Földre, és azt használják csatamezőként. Ugyanakkor, egy új, magasabb, hatalmasabb spirituális erő szintén leszállt a Földre, hogy Új Életet hozzon rá. Ez teszi elkeseredettebbé a harcot, erőszakossá és láthatóvá, de kétségtelenül döntőbbé is, és ez az, ami miatt remélhetjük, hogy egy korai megoldás megérkezik.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor az ember lelki törekvése egy csendes, inaktív béke felé fordult, e világ minden dolgától elszakadva, az élet elkerülése a küzdelem elkerülése végett, pontosabban, a csata fölé emelkedni, felszabadulni az erőfeszítés alól. Ez egy spirituális béke volt, ahol – a feszültség megszüntetésével együtt – a küzdés és az erőfeszítés, szenvedés szintén megszűnt minden formájában, és ezt tartották a lelki és isteni élet igazi és egyedülálló kifejeződésének. Ezt tekintették isteni kegyelemnek, isteni segítségnek, isteni beavatkozásnak. És még most is, a gyötrelem, feszültség és hitperfeszültség korában, ez a szuverén béke a legjobb az összes kapott segítség közül, a legszívesebben látott, a megkönnyebbülés, amit kértünk s reméltünk. Sokak számára ez az isteni beavatkozás és isteni kegyelem igazi jele.

Tulajdonképpen nem számít, mit akarsz megvalósítani, azzal kell kezdened, hogy létrehozod a tökéletes és megváltoztathatatlan békét. Ez az alapja bármely munkának. Ám hacsak nem egy kizárólagos vagy személyes és egoisztikus felszabadításra gondolsz, itt nem állhatsz meg. Az isteni kegyelemnek van még egy aspektusa, a haladásé, ami legyőz majd minden akadályt, ez az az aspektus, amely az emberiséget egy új megvalósítás felé hajtja, megnyitja az ajtókat egy új világhoz, s nem csak egy pár kiválasztott részesülhet az isteni megvalósítás előnyeiből, de azok befolyásán, példáján és hatalmán keresztül egy új és jobb állapotot hoz el az emberiség többi képviselője számára.

A megvalósítás távlatait megnyitja a jövőbe, és már előre látott lehetőségekre, melyeken keresztül az emberiség egy teljes szegmense, amely tudatosan vagy tudat alatt nyitott az új erőkre, felemelésre kerül, hogy úgy mondjam, egy felsőbb, harmonikusabb, tökéletesebb élet felé... és még ha az egyéni átalakulások nem is megengedhetők vagy lehetségesek minden esetben, legalább az egész egyfajta felemelkedése megtörténik, minden harmonizálódása, lehetővé téve egy új rend, egy új harmónia létrehozását, és a zűrzavar gyötrelmének és a jelenkor viszályának eltűnését, átadva helyét egy olyan rendnek, ami lehetővé teszi majdan az egész harmonikus működését.

Lesznek más következmények, melyek ellenkező eszközökkel el fogják törölni az élet perverzióját és rondaságát, az elme beavatkozásának következtében egy sor torzulás, amelyek súlyosbítják a szenvedést, nyomorúságot, erkölcsi szegénységet, egy egész tengernyi aljas és visszataszító nyomorúság, ami az emberi élet egy teljes hányadát oly ocsmánnyá teszi. Ezeknek el kell tűnnie. Ezek azok a dolgok, amik sok szempontból az emberiséget végtelenül alsóbb rendűvé teszik az állati létnél – annak egyszerűségével és természetes spontaneitásával – amely, mindezek ellenére, harmonikus. A szenvedés az állatok között sosem olyan nyomorúságos és hitvány, mint az emberiség egy osztatlan metszeténél, amelyet mentalitása kizárólag egoista szükségletei felé terelt.

Az embernek ezen felül kell emelkednie, előre nyomulnia a Fény és a Harmónia felé, vagy visszasüllyedni egy egészséges, perverzió nélküli állati élet egyszerűségébe.

(Anya egy pillanatnyi csend után folytatja)

De azok, akik nem emelkednek fel, akik elutasítják a haladást, automatikusan elveszítik majd a mentális tudatosság használatát, és visszaesnek egy ember alatti szintre.

Elmesélem neked egy élményemet, ami segíteni fog, hogy jobban megértsd. Nem sokkal a február 3-i szupramentális élményem után történt, és én még mindig abban az állapotban voltam, ahol a fizikai világ dolgai oly’ távolinak és abszurdnak tűntek. Egy csoportnyi látogató engedélyt kért, hogy találkozhasson velem, és egy este eljöttek a játszótérre. Gazdagok voltak – vagyis több pénzük volt, mint amennyire szükségük volt az élethez. Volt köztük egy nő száriban. Nagyon hájas volt, és a szárija úgy volt eligazítva, hogy elrejtse testét. Amikor meghajolt, hogy fogadja áldásomat, a szárija egyik sarka kinyílt, teste egy részét felfedve, egy pucér hasat. Egy óriási pocakot. Ez sokkolóan hatott rám... Vannak elhízott emberek, akik egyáltalán nem visszataszítóak, de ott hirtelen megláttam a perverziót, a rothadást, amit ez a has rejtett magában. Olyan volt, mint egy hatalmas tályog, falánkságot, kéjvágyat, ízléstelenséget fejezett ki, egy olyan hitvány vágyat, amely kielégülést keres, ahogy azt egy állat se tenné, durván, és mindenek felett, perverzül. Láttam egy elfajzott elme perverzióját, melyet a legalapvetőbb vágyak szolgálatába állítottak. Ekkor, egy szemvillanás alatt, valami előugrott belőlem, egy ima, mint egy Véda: „Ó, Uram, ez az, aminek el kell tűnnie!”

Az ember képes jól megérteni, hogy a fizikai nyomorúság vagy a világ javainak egyenlőtlen elosztása orvosolható. Az ember gondolkodhat közgazdasági és társadalmi megoldásokon, amelyek orvosolni tudnák mindezt, de ez a konkrét nyomorúság, a mentális nyomor, ez az éltető perverzió – ez az, ami nem változik, ami NEM AKAR változni. És azok, akik ehhez a fajta emberiséghez tartoznak, eleve felbomlásra vannak ítélve.

Az eredendő bűn jelentése pontosan ez: a perverzió, ami az elmével kezdődött.

Az emberiség, az emberi tudatosság ama része, ami képes egyesülni a Szuperelmével, és felszabadítani magát, teljesen át fog alakulni. Jövőbeni valósága felé mozog, ami külső formájában még nem kifejezett. Ez az a rész, ami nagyon közel áll az állatok egyszerűségéhez, közel áll a Természethez, s melyet az újra elnyel, és alaposan újra-asszimilál. De az emberi tudat e megrontott része, mely – az elme helytelen használata által – lehetővé teszi ezt a perverziót, meg fog semmisülni.

Az ilyen fajta emberiség egy kudarcba fulladt próbálkozás, és szintén meg fog semmisülni, mint ahogy oly sok sikertelen faj, amelyek eltűntek a Világmindenség történelmének színpadáról.

Egyes múltbeli próféták látták ezt az apokaliptikus látomást, de – szokás szerint – a dolgok összekeveredtek, s az apokalipszis meglátása mellett nem látták meg a szupramentális világ vízióját, ami eljő, hogy felemelje az emberiség beleegyező részét, és átalakítja e fizikai világot. Jóllehet, hogy reményt adjanak azoknak, akik az emberi tudat e perverz részébe születtek bele, a hit általi megváltást tanították: azok, akik hisznek az Anyagba záródott Isteni áldozatában, automatikusan megmenekülnek egy másik világban. Ez csak hit, megértés és intelligencia nélkül. Ők soha nem látták a szupramentális világot, sem azt, hogy az Anyagban jelen lévő Isteni nagy Áldozata egy involúció, ami elvezet az Anyagban lévő Isteni teljes felismeréséhez.

Jobban tesszük, ha hagyjuk Anyát elmesélni első tapogatódzó felfedezéseit ebben az új fizikában, olyan korán, mint 1958, amikor az első hasadás keletkezett a hálón: 58.66 – Egész idő alatt aktívan olyan volt [az új tapasztalat], hogy abszolút lehetetlen volt bármilyen rendellenesség a testben, és nem csak a testben, hanem AZ ÖSSZES KÖRNYEZŐ ANYAGBAN. Mintha az összes tárgy engedelmeskedett volna, méghozzá az engedelmesség kiváltására irányuló bármilyen „döntés” szükséglete nélkül: teljesen önműködően…

Többé már nem az akaraterő közli a parancsokat az Anyagnak: maga az Anyag kommunikál, önműködően.

…Isteni harmónia volt MINDENBEN (ez az emeleti fürdőszobámban történt, biztosan, hogy megmutassa, hogy a leghétköznapibb dolgokban van), mindenben, folyamatosan. Amikor az az állapot folyamatosan meghonosodik, TÖBBÉ nem lehet semmiféle betegség, egyszerűen lehetetlen. Többé nem lehetnek balesetek, többé nem lehetnek rendellenességek, és mindennek (valószínűleg fokozatosan) harmonikussá kell válnia, mintha összhangban létezne: a fürdőszobámban lévő összes tárgy megtelt örömteli lelkesedéssel – minden engedelmeskedett, minden! Ténylegesen éreztem, hogy ez volt az első ilyen tapasztalat, úgy értem, valami új a Földön. Ez igazán az abszolút mindentudás és mindenhatóság állapota a testben. És módosítja az összes környező rezgést…

Nagyon valószínű, hogy a legnagyobb ellenállás a legöntudatosabb lények felől fog érkezni, a mentális receptivitás hiánya miatt, Receptivitás szó jelentése: befogadó vagy felfogó képesség, készség. az elme miatt, ami folytatni akarja a dolgokat tudatlanság mintájuk szerint. (as Sri Aurobindo has written) Az úgynevezett tehetetlen Anyag sokkal könnyebben kezelhető: nem áll ellen. És meggyőződésem szerint például a növényekben, vagy az állatokban a válasz sokkal gyorsabb lesz, mint az emberekben. Sokkal nehezebb lesz egy olyan nagyon szervezett mentális lénnyel bánni: emberekkel, akik jól szervezett és kikristályosodott mentális tudatosságban élnek, ami olyan szilárd, mint a szikla. Nem mozdul. Bizonyosan, legalábbis tapasztalatom szerint a „tudattalan”, könnyebben fogja követni: öröm volt látni, ahogy a csapból kifolyó víz, a szájvíz az üvegben, a pohár, a mosdókesztyű, mind-mind oly boldognak és fogékonynak látszott...

https://aurobindo.ru/workings/ma/agenda_01/1958-06-06-01_e.htm

Az Anya

Agendája

(Kivonat az utolsó pénteki osztályból)

Ahogy van, a fizikai test valóban nem más, mint az Én örök életének egy nagyon eltorzult árnyéka. Azonban ez a fizikai test képes progresszív fejlődésre; minden egyéni alakon keresztül a fizikai szubstancia fejlődik, és egy nap képes lesz áthidalni a szakadékot a ma ismert fizikai élet és a megnyilvánulni vágyó szupramentális élet között.

Az Anya

Agendája

Amennyiben van alapvető szükségesség, az az alázatosság. Alázatosnak lenni. Nem úgy alázatosnak, ahogy azt általában értjük, pl. egyszerűen azt mondva: „Oly kicsi vagyok, nem is vagyok semmi” – nem, valami más... Mert a csapdák megszámlálhatatlanok, és minél előrébb haladsz a jógában, annál kifinomultabbak, és annál jobban elrejti magát az egó csodálatos és szent megjelenések mögé. Tehát amikor valaki azt mondja, „Másra többé nem akarok támaszkodni, csak Rá. Be akarom hunyni a szemeim, és egyedül Benne pihenni.” Ez a kényelmes „Ő” – aki éppen olyan, amilyennek akarod – az egó. Vagy egy félelmetes Asura vagy egy Titán (az egyén kapacitásától függően). Mindenütt otthon vannak a Földön, a Föld a birodalmuk. Szóval az első dolgod, hogy vágd zsebre az egódat. NE csak elrakd, hanem szabadulj meg tőle, amilyen hamar csak lehet!

És bármikor, ha belül valami bizonygatja: „Ez az, amit érzek, ez az, amit gondolok, ez az, amit látok. Ez az én utam, a sajátom – ez létezésem útja-módja, a felfogásomé, kapcsolatom az Istenivel stb.” biztosak lehetünk abban, az az általunk teremtett Isten, az egó Istene.

S ekkor azt mondjuk: „Azt akarom, hogy becsukom a szemem és nem látok mást, csak Őt; semmi mást nem akarok a külvilágból.” És elfeledjük, hogy ott a Szeretet! Ez a Nagy Titok, ami mögött ott a Létező és a Nem-létező, a személyes és személytelen – Szeretet. Nem a két dolog vagy két élőlény közti szeretet... Egy mindent magába foglaló szeretet.

A század elején megírtam az Imák és Meditációk-at, és beszéltem „Róla” is. De minden aspirációmmal és teljes őszinteséggel tettem ezt (legalábbis lényem tudatos részeinek minden őszinteségével), és bezártam egy fiókba, hogy senki se láthassa. Sri Aurobindo volt az, aki később megkért arra, hogy publikáljam, merthogy hasznos lehet... Ha tudtam volna akkor, ötven évvel ezelőtt, amit most tudok, összetéptem volna!... Mindez „szégyen”, mindez „érdemtelenség”...

Alapjában véve jó fokozatosan tudást szerezni, jó, ha van pár illúziónk – nem az illúziók kedvéért, hanem mint szükséges lépés az úton...

Minden a megfelelő pillanatban jön el.

És a csodálatos az, hogy a Kegyelem, az Öröm, a Fény, a Szeretet minden pillanatban szakadatlanul ömlik – az egó, a szégyen, a méltatlanság ellenére. Alázatosnak lenni...

*
*     *

(nem sokkal később)

Két nappal ezelőtt beteg voltam, megfázással és lázzal. Tudom is, miért – ez egy átalakulási pont. A test talán túl sok buzgalommal dolgozott, s így megingott egy kicsit. De ennek köszönhetően érdekes élményben volt részem. X ¹ használta rajtam az egyik erejét, hogy felgyorsítsa a gyógyulást. Na és persze, a természetének megfelelően, mindegyik adott erő egy színt vesz fel, úgymond, más színű ruhába öltözik. Bennem ez egy új fizikai élménnyel fordítódott le, amely hajnal 4-től 6:30-ig tartott, amikor is el kellett kezdenem beszélgetni emberekkel, és törődni külvilági dolgokkal. Egyfajta örökkévalóság volt ez, egyfajta teljes FIZIKAI mozdulatlanság, ami nem tartalmazott magában lehetőséget a betegségre – tulajdonképpen semmi nem maradt ebben a mozdulatlanságban, ez egyfajta nirvána volt. De nem akadályozott meg abban, hogy végigcsináljam a felöltözés megszokott mozdulatait.

Az egész tegnapi napomat azzal töltöttem, hogy megértsem ezt az élményt.

És ebben a fajta fizikai örökkévalóságban (ami két és fél órán át tartott – ez hosszú idő egy élménynél), tudatában voltam, hogy valami hiányzik, valami nincs ott: a tudat öröme. Hiszen egész életem során kifejlesztettem azt a szokásom, hogy mindig mindennek tudatában vagyok, minden másodpercben. És a tudat öröme nem volt ott. Így megköszöntem a Kegyelmet, ami láttatta velem azt, hogy ez a fajta nirvána egész egyszerűen fizikai tamasz.²

(csend)

X-nek hatalmában áll nagyon anyagivá tenni a dolgokat – ez az ő nagy ereje, s emiatt borulnak fel a dolgok, amikor idejön. Az éjszaka folyamán valaki, aki jól halad, nehézségekbe ütközik; az úton lévő pénz megakad; megbetegedsz, a dolgok elromlanak – mindez azért, mert Neki hatalmában áll anyagiságot adni a fentről jövő dolgoknak. Hiszen, látod, egyenesen a tudatod magasába emelkedhetsz, és onnan elsöpörheted a nehézségeket (a szadhana egy bizonyos pillanatában a nehézségek valójában nem léteznek; csak el kell kapnod a nemkívánatos vibrációt, és vége: az porrá lesz). És ott fenn minden nagyszerű, azonban idelent óriási a nyüzsgés. Amikor X eljő, pontosan ez a nyüzsgés az, ami kézzelfoghatóvá válik.

Az uralom egy IGAZ önuralom kell legyen, egy nagyon szerény és szigorú uralom, ami legalulról indul, és lépésről lépésre építi ki az ellenőrzést. Ténylegesen ez egy csata, kicsi, nagyon parányi dolgok ellen: a létezés bizonyos szokásai, az érzés, a reagálás bizonyos módozatai ellen.

Amikor ez a legalul lévő uralom kombinálódik a legmagasabb tudatossággal, akkor valóban elkezdhetsz dolgozni valamit – nemcsak magadon, hanem mindenki más számára is.

¹ A tantrikus guru _(vissza)

² Tamasz: inercia, tehetetlenség, Később, Anya azt fedezte fel, hogy ez nem Tamasz, hanem valami más. _(vissza)

Az Anya

Agendája

Nem tudom, hogy Z látogatása ¹ miatt volt-e, vagy csak egyszerűen eljött az ideje hogy a dolgok konvergáljanak (mert általában ez történik), de egy egész múltbeli időszak bukkan fel újra – és ez nem egy tisztán személyes múlt, mert magában foglalja az összes ismerősömet is, egy sor olyan dolgot, amelyek nemcsak az én személyes életemet fejezik ki, hanem valami jóval kollektívabbat (ahogy az mindig is van: mindegyikünk mindig egy kollektivitás, de nem vagyunk tudatában, és ha bármit elvennének belőle, az megbontaná az egész egyensúlyát.) Egy egész sor dolog, amely teljes mértékben kitörlődött az emlékezetből (bizonyára el van ásva valahol a tudatalattiban vagy a „féltudatban” – akárhogy is, valami tudattalanabb, mint a tudatalatti), és utána teljesen visszajött. Ó, dolgok... micsoda dolgok! Ha csak két héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem: „Emlékszel erre?” – azt válaszoltam volna: „Nem, egyáltalán nem!” És ez minden oldalról jön. Ó, micsoda középszerűség! (középszerű a tudat, tapasztalások és tevékenységek tekintetében) és annyira szürke, unalmas és lapos! Éppen ma reggel, amikor az erkélyre tartottam, arra gondoltam: „Lehetséges így élni?!”

S ekkor teljesen világossá vált, hogy mindezek mögött mindig ugyanaz a ragyogó Jelenlét állt, az a Jelenlét, ami mindig, mindenütt ott van, mindent szemmel tartva.

S ahogy most az élet dolgait nézem, az embereket, ezt a teljességet, látom, hogy ez ugyanaz onnan nézve, abból a tudatból. Ez olyan pitiáner, ostoba, ízetlen, szürke, érdektelen, élettelen... ó, az élet egésze, BÁRMI IS AZ, olyan, mintha abból a tudatból néznénk!

Így megértettem, hogy ez egy bizonyos tapasztalási tartománynak felel meg. Megértettem mindenkit, aki azt mondja: „Ha így kell lennie, és ha soha nem lehet másképp, akkor...” (ez az ellentét, ez a szakadék az IGAZ élet, az IGAZ tudat, az IGAZ tevékenység, valami élő, hatalmas és beteljesítő... és a mostani élet között) „Ha mindig meg kell lennie ennek a különbségnek a fizikai kifejeződés vagy ahogy az lehetséges a jelen körülmények között, és az igaz élet között, akkor...” Mert ha mindennek ellenére – e hatalmas út ellenére, amit már megtettem életemben (ezek az emlékek több mint hatvan évre tekintenek vissza), és az összes felfelé vezető evolúciós erőfeszítés ellenére, amit azóta tettem ANYAGI VALÓMBAN (tehát nem az Anyag hátrahagyásáról beszélek, hanem az Anyagban cselekvésről!) – ha ez nem csökkenti tovább a szakadékot az igaz tudat és a lehetséges anyagi megvalósulás között, akkor értem... értem, hogy az emberek miért mondják azt: „Ez reménytelen.” (persze ez a „reménytelen” számomra értelmetlen.)

De én... (hogy is mondjam?) megéltem a tapasztalataikat, megéltem őket. S még olyan eseményeket is, amelyek eléggé különösnek tűnnek, amikor messziről szemléljük őket, s a legtöbb ember számára így látszanak, még a történelmi események is, amelyek tovább vitték a Föld átalakulását és annak zűrzavarait – a jelentős eseményeket, a nagy műveket, mondhatni – UGYANABBÓL az anyagból szőtték, ezek UGYANAZOK a dolgok! Amikor mindezt távolról szemléled, az egész kiadhat egy képet, de minden egyes perc, minden óra, minden másodperc UGYANABBÓL az anyagból szövődik, pitiáner, ostoba, ízetlen, MINDEN IGAZI ÉLET NÉLKÜL – csupán az élet egy visszatükröződése, illúziója – erőtlen, minden fénytől vagy bármi olyasmitől mentes, ami a legkevésbé is emlékeztet az örömre. Ó, ha ennek mindörökre így kell maradnia, akkor nem kérünk belőle!

Ettől ilyen érzésünk támad.

Számomra ez más, mert tudom, hogy más lehet és másnak kell lennie. De végül is mindez a Tudat, ami ott van, és amiben élek, és amiben megvan ez a világ-tudat, elő kell, hogy jöjjön, és manifesztálódnia kell MINDEN másodperc rezgésében – nem egy teljes képben, ami érdekesnek látszik, ha messziről nézzük. Be kell vinnie minden egyes másodperc rezgését, minden egyes perc tudatosságát, máskülönben...

(csend)

Hogy én mennyire megértem mindazokat, akik nem tudják, vagy akiknek még nem mutatták meg, vagy tárták fel, hogy mi valami más felé TARTUNK, hogy ez valami más LESZ!... micsoda hiábavalóság, ostobaság, haszontalanság, és abszolút mentes mindenféle... intenzitástól, élettől, bármiféle valóságtól, buzgalomtól, lélektől! Áhh! Undorító.

Mialatt mindez felmerült, azt gondoltam: „Hogy lehetséges ez?...” Mert életem azon évei alatt (immár kívülállóként nézem a dolgokat. Megteszem őket, de teljesen kívül vagyok rajtuk, tehát nem vonnak magukba – hogy ilyenek vagy olyanok, az engem hidegen hagy; csak végzem a dolgom és ennyi) már tudatos voltam, de ettől függetlenül BENNE voltam a dologban, amit éppen csináltam, egy bizonyos fokig. BENNE voltam a társadalmi élet hálójában, (de hála Istennek, ez nem itt Indiában volt, mert ha itt történt volna, nem bírtam volna ki! Úgy gondolom, még gyerekként is összezúztam volna mindent, mert itt még rosszabb, mint ott). Tudod, ott ez... ez kevésbé szorító, kissé lazább, átcsusszanhatsz a hálón időről időre, hogy levegőhöz juss. De itt – aszerint, amit megtudtam az emberektől, és amit Sri Aurobindo mondott nekem – ez abszolút elviselhetetlen (ugyanilyen Japánban is, abszolút elviselhetetlen). Más szóval nem tehetsz róla, de összezúzol mindent. Odaát néha kapsz egy lélegzetnyi levegőt, de még így is elég relatív a dolog. S ma reggel elábrándoztam... (tudod, évekig így éltem... hosszú évekig) s ahogy éppen azon elmélkedtem: „Hogyan voltam KÉPES ezt az életet élni és nem pedig rugdalózni minden irányba?”, éppen ahogy ezt gondoltam, a dolgok fölé láttam... (ez még a szörnyűnél is rosszabb, ez egyfajta... Ó, nem elkeseredés, mivel az érzésnek még csak érzete sincs – SEMMI sincs! Unalmas, unalmas, unalmas, szürke, szürke, szürke, szorosra húzva, egy zárt háló, ami nem engedi át sem a levegőt, se az életet, sem a fényt – semmi nincsen) s ekkor láttam egy olyan édes fény ragyogását felette – olyan édeset, annyira teli igaz szeretettel, igaz szánakozással, valami nagyon meleggel, nagyon meleggel... egy örökkévaló édes érzés, fény és szépség megkönnyebbülésével, vigaszával, örökös türelemben, amely nem érzi sem a múltat, sem a dolgok haszontalanságát és ostobaságát. Olyan csodálatos volt! Teljes mértékben ezt az érzést adta, és én azt mondtam magamnak: „AZ az, amitől élsz, E nélkül nem volna lehetséges.” Ó, nem volna lehetséges – így három napig sem éltem volna! AZ ott van, MINDIG ott van, várva, hogy eljöjjön az ő órája, s mi bárcsak beengednénk!

(csend)

És ez még mindig ugyanaz a dolog. Csak már „idefent” vagyok. (Anya a feje fölé mutat) Itt vagyok, tehát ez már egy teljesen más ügy.

Az eget én már nem alulról nézem többé, hanem felülnézetből... úgy nézem, mintha minden egyes pillantás minden egyes dologra maga hozta volna létre a Kapcsolatot.

Ilyen volt ez ma reggel az erkélyen.

Az esős évszak annyira jól kifejezi a dolgok ilyen állapotát: a ragyogó „édesség” folyamatos aláhullása (az „édesség” nem a megfelelő szó – kell hogy legyen egy szanszkrit szó erre, de most csak ez van...) ebben a végtelen homályban.

*
*     *

(kevéssel ezután Anya visszatér ugyanerre a témára)

Az egész akkor kezdődött, amikor hírét vettem Z érkezésének. “Rendben van,” gondoltam, “itt egy nagy darab élet, amit visszaküldtek nekem, hogy értelmezzem. Ezen kell dolgoznom.” De a dolog nem ért itt véget... Furcsa, ahogy ezt a múltat tisztára söpörték – többé már nem emlékeztem a dátumokra, még arra sem emlékeztem, mikor járt itt Z utoljára, már nem tudtam, mi is történt, mindez kitörlődött – ami azt jelenti, hogy mindez lekerült a tudatalattiba. Még azt sem tudom, hogy beszéltem vele, amikor találkoztunk. Semmire. Minden eltűnt. Csak egy-két mozdulat vagy tény maradt meg belőle, amelyek egyértelműen a lelki élethez kapcsolódtak, a lelki tudathoz. De csak egy-két-három ilyen emlékem maradt. A többi mind elveszett.

Tehát az életem egy teljes szelete visszajött, de itt nem ért véget a dolog! Tovább terjed, bővül visszafelé egyre távolabbra, és az emlékek csak jönnek és jönnek, dolgok, amelyek hatvan évre nyúlnak vissza, vagy annál is messzebbre, hetven, hetvenöt évre. Ezek mind-mind visszatérnek. S ezt az egészet rendbe kell raknom.

Ez eléggé furcsa, mert ez nem személyes tudat volt, nem „valakinek a visszaemlékezései” – ezt találtam a legérdekesebbnek. Amik előjöttek, apró darabok voltak, az élet „épületének” kis téglái, emberek és körülmények gyűjteménye. És az egyént lehetetlen elválasztani attól, ami körülötte van, ez világos! Az egész úgy kapcsolódik össze, mint... (ha egy dolgot megváltoztatsz, az egész megváltozik) úgy kapcsolódik össze, mint egy sok kis részből álló kirakós.

Korábban ezt más nézőpontból láttam. Kezdetben, amikor elkezdtem birtokolni a halhatatlanság tudatát, és amikor összehoztam a halhatatlanság ezen igaz tudatát annak emberi koncepciójával (ami teljesen eltérő), annyira tisztán láttam, hogy amikor egy ember (akár egy kimondottan közönséges ember is, egy olyan, aki önmagában nem kollektivitás – ahogy egy író, például, vagy egy filozófus, vagy egy államférfi) kivetíti magát a képzeletén keresztül abba, amit „halhatatlanság”-nak nevez (ami egy korlátlan időtartamot jelent), nem egyedül vetíti ki magát, hanem elkerülhetetlenül és mindig, vele együtt egy egész agglomeráció is kivetítődik, a dolgok olyan teljessége és kollektivitása, ami jelenlegi létezésének életét és tudatát reprezentálja. Ezután a következő kísérletet végeztem el számos emberen: azt mondtam nekik, hogy: „Bocsánat, de tegyük fel, hogy egy speciális tudományág vagy különleges kegy révén az életed határozatlan ideig folytatódik. Amit legvalószínűbben belehelyeznél ebbe a határtalan jövőbe, azok az életed körülményei, ez az alakzat, melyet magad köré építettél, s ami emberekből, viszonyokból, tevékenységekből, egy sor többé-kevésbé élő vagy élettelen dologból tevődik össze. De EZ NEM terjeszthető ki így, mert minden folyamatosan változik! És a halhatatlansághoz követned kell ezt a folytonos változást; máskülönben természetesen az történik, ami most is történik – egy napon meg fogsz halni, mert többé már nem tudod követni a változást. De ha tudod követni, akkor mindettől elesel! Meg kell értened, hogy ami megmarad benned, az valami olyan, amit nem ismersz túl jól, de ez az egyetlen dolog, ami megmaradhat – és az összes többi állandóan széthullik... Még mindig halhatatlan akarsz lenni?” – tízből egy sem mondott erre igent!... Amint képes vagy arra, hogy konkrétan éreztesd velük a dolgot, azt mondják neked: „Ó nem! Ó nem! Mivel minden más is változik, vélhetően a test is változik! Mekkora különbséget jelentene ez!” De ami marad, az AZ. AZ az, amihez igazán ragaszkodnod kell – de ekkor AZZÁ kell válnod, nem pedig az egész agglomerációvá. Amit mostantól „te”-nek nevezel, az nem AZ, hanem a dolgok egy egész gyűjteménye.

Hajdanában ez volt az első lépésem – nagyon régen. Most már ez teljesen más... Azon tűnődöm, hogy volt lehetséges ennyire vaknak lenni, hogy ezt „magam”-nak nevezzem, az életem bármely pillanatában! Hiszen ez a dolgok összessége. És mi volt az az összefüggés, amely által ezt „magam”-nak nevezhetjük? Erre már nehezebb rájönni. Csak amikor fölé emelkedsz, akkor jössz rá, hogy az AZ működik itt, de működhetne ott is, vagy itt vagy itt vagy itt... időnként hirtelen valami leesik (ó, ezt láttam ma reggel – olyan volt, mint egy csepp, egy kis csepp, de OLYAN intenzív és tökéletes fénnyel...), és ahová AZ leesik, kialakítja a centrumát, és elkezd kifelé sugározni, és cselekedni. AZ nevezhető „magam”-nak - semmi más. És AZ pontosan az, ami képessé tett engem arra, hogy ilyen szörnyen érdektelen, nemlétező körülmények között éljek. És abban a pillanatban, amikor AZ vagy, látod hogyan élt, és hogyan használt mindent, nemcsak ebben a testben, hanem minden testben, és minden időn át.

Lényegében ez a tapasztalás. Ez már nem tudás. Most már egészen világosan értem, mi a különbség az örökkévaló lélek tudása, az összes változásán keresztül örökkévaló élet, és a dolog KONKRÉT tapasztalása között.

Ez nagyon megható.

Ez furcsa volt ma reggel... Néhány perccel később érkeztem. (Az órákat hibáztattam, amelyek nem működtek, de nem az órákat kellett volna hibáztatnom!) Éppen öltözködtem, amikor mindez hirtelen rám tört. Volt egy pillanatnyi... talán eltartott egy vagy két percig, csak néhány percig, nem sokáig. – Ó, az érzés, ami rám tört az élmény közben... nagyon elmélyülést igénylő volt.

Ez most nem az volt (vagyis amilyen az élet itt a Földön), hogy az AZ tudatára ébredtünk (az örökkévaló lélek, „a Legfelsőbbnek ez a darabja”, ahogy Sri Aurobindo mondta), hanem ez az volt, ahogy az örökkévaló lélek látja az életet... a maga módján – de szétválasztás nélkül, bármiféle szétválasztás nélkül, nem valami olyan, ami fentről néz lefelé és különbözőnek hiszi magát... Milyen furcsa ez! Ez nem valami más, ez NEM valami más, még csak nem is torzulás, még csak nem is... Elveszíti illuzórikus vonását, ahogy azt a régi spiritiszta szövegekben leírják - ez nem az aminek látszik! Az élményemben volt egy... egyértelműen volt egy... érzelem – nem tudom jellemezni, nincsenek rá szavak. Nem egy érzés volt, inkább olyan volt, mint egy érzelem, egy olyan TOTÁLIS közelség rezdülése... és ugyanakkor a könyörületé, a szeretet könyörületességéé. (Ó, a szavak annyira szánalmasak!...) Az egyik volt ez a külső dolog, ami a másik teljes tagadása volt, és UGYANAKKOR a másik, ezek legkisebb mértékű szétválasztása nélkül. Ez a másik VOLT. Tehát ami az egyikben megszületett, az a másikban is, ebben az örökös fényben. Az identitás édessége, pontosabban, egy olyan identitás, amely szükségszerűen olyan teljes megértés, olyan tökéletes szeretettel – de a „szeretet” szó ezt gyengén fejezi ki, sőt minden szó gyengén fejezi ki! Nem erről van szó, ez valami más! Ez olyan valami amit nem tudunk kifejezni.

Ezt ma reggel, az emeleten éltem át.

És ez a test...ó, milyen gyenge és milyen szánalmas. Az egyetlen dolog, amivel ki tudja fejezni magát, azok a könnyek, amik a szeméből legördülnek! Miért? – Nem tudom.

Sokat kell még tennie, mielőtt elég erős lesz, hogy ÁTÉLJE azt.

Még mindig ott volt, mint egy édes érzés, amikor az erkélyre értem... És az az elképzelés, hogy az emberek, tárgyak, az élet, mind-mind „különbözőek”... elképzelhetetlen! Nem lehetséges! Még a gondolat is olyan furcsa!

(csend)

Gyakran nehéznek találom elhagyni az erkélyt. És ez csak ugyanaz az úriember... (tudod, a „cenzor”), aki azt kezdi mondani nekem: „Csak azért tartod őket ott az esőben, mert eksztázisban vagy. Csak hagyod őket ott állni csurom vizesen, és elzsibbad a nyakad attól, hogy a levegőbe bámulsz. Nem akarod elengedni őket?” – Ha túlzottan ragaszkodik hozzá, visszamegyek a szobába.

Talán ezért van még mindig ott. Egyébként, ha elfelejtettem... (anya kacag)

¹ November 8.-i beszélgetés a laza erkölcsű ''művész'' tanítvánnyal. _(vissza)